Az éjszaka, amikor kitettem a fiamat és a menyemet – Egy anya határai

– Elég volt, Gergő! – kiáltottam, miközben a kezem remegett az idegességtől. A nappali sarkában álltam, a régi szőnyegen, amelyen Gergő még kisfiúként játszott. Most azonban előttem állt, haraggal az arcán, mellette Anna, a menye, aki csak némán szorította a karját. A hangom visszhangzott a panelház falai között, mintha az egész lakótelep hallotta volna.

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – csattant fel Gergő. – Hová menjünk most? Éjjel van!

– Nem érdekel! – mondtam, és éreztem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon. – Nem tűröm tovább ezt a viselkedést! Ez az én otthonom, és vannak szabályok!

Aznap este minden megváltozott. Az utolsó csepp az volt, amikor Anna ismét rám förmedt, amiért nem úgy főztem meg a vacsorát, ahogy ő szerette volna. Gergő pedig csak hallgatott, nem állt mellém, sőt, mintha szégyellte volna, hogy az anyja vagyok. Hónapok óta éltek nálam, miután elvesztették az albérletüket. Segíteni akartam nekik, de egyre inkább úgy éreztem, hogy kihasználnak. Anna minden nap kritizált: túl sós a leves, túl hangos vagyok reggelente, miért nem mosom ki időben a ruháikat. Gergő pedig csak bámult maga elé, vagy a telefonját nyomkodta.

Emlékszem arra az estére, amikor először kértem meg őket: legalább egy kis pénzzel járuljanak hozzá a rezsihez. Anna csak felnevetett:

– Mégis miből? Gergőnek sincs munkája! – mondta gúnyosan.

Akkor még elhittem, hogy csak átmeneti nehézség. De hetek teltek el, hónapok múltak, és semmi sem változott. Egyre inkább idegennek éreztem magam a saját otthonomban. A barátnőim már régóta mondogatták: „Erzsi, ne hagyd magad! Ez nem normális!” De hát hogy mondhatnék nemet a saját fiamnak?

Aznap este azonban valami eltört bennem. Anna hangja éles volt és hideg:

– Ha nem tudsz rendesen főzni, legalább ne szólj bele abba, hogy mi mit csinálunk! – vágta hozzám.

Gergő csak állt mellette, lehajtott fejjel.

– Gergő! – fordultam hozzá kétségbeesetten. – Te is így gondolod?

– Anya… fáradt vagyok. Hagyj minket békén! – motyogta.

Akkor döntöttem el: elég volt. Nem tudtam tovább elviselni azt az érzést, hogy minden nap egyre kisebb leszek a saját lakásomban. Hogy már nem vagyok többé anya, csak egy házvezetőnő.

– Pakoljatok össze! – mondtam halkan. – Ma este elmentek innen.

Anna felnevetett:

– Most komolyan? Éjjel? Hová menjünk?

– Nem érdekel – feleltem. – Ez az én otthonom. Ha kell, hívom a rendőrséget is.

A következő órákban csend volt. Gergő némán pakolt, Anna dühösen dobálta a ruhákat egy táskába. A szívem majd megszakadt, de tudtam: ha most nem húzom meg a határt, soha nem lesz vége ennek a rémálomnak.

Amikor végül becsukták maguk mögött az ajtót, leültem a kanapéra és zokogtam. Az egész testem remegett. Vajon jó döntést hoztam? Egy anya hogyan mondhat nemet a saját gyermekének? De azt is tudtam: ha most nem teszem meg, lassan teljesen elveszítem önmagam.

Másnap reggel csend volt a lakásban. Nem hallottam Anna lépteit, nem szólt rám senki, hogy halkabban csukjam be az ablakot vagy ne zörgessem a kávéskanalat. De ez a csend fájt is.

Délután csörgött a telefonom. Gergő volt az.

– Anya… beszélhetünk?

A hangja megtört volt. Talán most először hallottam benne igazi bűntudatot.

– Igen – feleltem halkan.

– Sajnálom… Nem akartam ezt… Csak minden olyan nehéz mostanában.

– Nekem is nehéz volt – mondtam. – De nem hagyhattam tovább.

Sokáig beszélgettünk aznap. Nem oldódott meg minden egy csapásra, de valami elindult bennünk: talán végre megértette, hogy én is ember vagyok, nem csak egy szolgáló.

Azóta eltelt néhány hét. Gergő és Anna találtak egy kis albérletet Kispesten. Néha átjönnek látogatóba – már másképp néznek rám. Több tisztelettel. És én is megtanultam: néha szeretni azt jelenti, hogy nemet mondunk.

Vajon hány anya él ma Magyarországon hasonló helyzetben? Hányan merik kimondani: elég volt? Vajon lehet-e egyszerre szeretni valakit és határokat szabni neki?