Az elmaradt esküvő – Egy sötét titok árnyékában

– Nem megyek ki! – kiáltottam anyámnak, miközben a fürdőszoba ajtaját magamra zártam. A tükörből egy idegen nézett vissza rám: vörösre sírt szemek, remegő ajkak, a hajam szétzilálva. Az esküvőm napja volt. A fehér ruha ott lógott a fogason, de én csak egyetlen dolgot éreztem: rettegést.

Odakint már gyülekeztek a vendégek, a templom harangjai minden percben egyre hangosabban szóltak. Anyám dörömbölt az ajtón.

– Zsuzsa, kérlek! Mindenki rád vár! – könyörgött.

De én csak ültem a hideg csempén, és próbáltam elhinni, hogy ez nem velem történik. Hogy nem most omlik össze minden, amit eddig felépítettem.

Aztán meghallottam nővérem, Éva hangját is:

– Engedd be anyát! Legalább ő megérdemli, hogy tudja, mi bajod!

Éva. Az én gyönyörű, okos, mindig kicsit irigy nővérem. Aki most mindent elrontott.

***

Egy héttel korábban még minden tökéletesnek tűnt. Péterrel öt éve voltunk együtt. Ő volt az első szerelmem, az első férfi, akiben igazán megbíztam. Együtt vettük meg a kis lakásunkat Zuglóban, együtt álmodoztunk gyerekekről, közös nyaralásokról a Balatonon. Az esküvőnk szervezése ugyan néha stresszes volt – főleg anyám miatt, aki mindent túl akart gondolni –, de Péter mindig azt mondta: „A lényeg, hogy együtt vagyunk.”

A családom azonban sosem volt egyszerű. Apám korán meghalt, anyám egyedül nevelt minket. Éva mindig is lázadóbb volt nálam: bulizott, fiúzott, néha eltűnt napokra. Én voltam a jó kislány – tanultam, dolgoztam, segítettem otthon. De Éva mindig visszajött hozzánk. És én mindig megbocsátottam neki.

Az utolsó héten Éva furcsán viselkedett. Kerülte a tekintetem, idegesen dobolt az ujjával az asztalon, amikor együtt ebédeltünk. Anyám is észrevette.

– Mi van veled? – kérdezte tőle.
– Semmi – vágta rá Éva.

De én tudtam: valami készül.

***

Az esküvő előtti este családi vacsorát tartottunk nálunk. Péter szülei is eljöttek vidékről. Mindenki nevetett, poharakat koccintottunk, anyám sírt örömében.

Aztán Éva váratlanul felállt.

– Szeretnék mondani valamit – kezdte remegő hangon.

Mindenki ránézett. Péter keze megszorította az enyémet az asztal alatt.

– Zsuzsa… – nézett rám Éva –, sajnálom. Nem bírom tovább magamban tartani.

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Mi van? – kérdeztem halkan.

Éva lehajtotta a fejét.

– Tizenhét évesen teherbe estem… és…
– Tudjuk – szólt közbe anyám gyorsan –, de ez már régen volt!
– Nem erről van szó – folytatta Éva –, hanem arról… hogy…

Péter szeme elkerekedett.

– Hogy mi? – kérdezte ő is.

Éva sírni kezdett.

– Az apja Péter volt.

A szoba megfagyott. Mindenki egyszerre némult el. Anyám arca falfehér lett. Péter elengedte a kezemet.

– Ez… ez nem igaz – suttogtam.
– De igaz – zokogta Éva –, akkor még csak egyszer találkoztunk egy buliban… nem tudtam ki ő… csak később jöttem rá…

Péter felállt az asztaltól.

– Ez valami rossz vicc? – kérdezte dühösen.
– Nem! – kiáltotta Éva. – Nem bírtam tovább hazudni!

Anyám zokogni kezdett. Éva is sírt. Péter csak állt ott némán.

Én pedig úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet.

***

Aznap este Péter nem aludt otthon. Nem szólt semmit, csak összepakolt pár ruhát és elment. Anyám egész éjjel engem vigasztalt, de én csak bámultam a plafont és próbáltam felfogni: az életem egyik pillanatról a másikra darabokra hullott.

Másnap reggel Péter felhívott.

– Zsuzsa… beszélnünk kell.
– Nem akarok beszélni! – vágtam rá dühösen.
– Kérlek… nem tudtam róla… esküszöm!
– És most mit akarsz? Házasságot? Gyereket? Egy testvértől?
– Ne mondd ezt…
– Akkor mit mondjak?!

Letettem a telefont.

Éva egész nap nem jött haza. Anyám próbált beszélni vele, de ő csak annyit üzent: „Sajnálom.”

***

Az esküvő napján mindenki úgy tett, mintha minden rendben lenne. A vendégek mosolyogtak, a vőfély viccelődött. De én csak ültem a fürdőszobában és sírtam.

Anyám végül bejött hozzám.

– Kislányom… nem kell ezt végigcsinálnod – mondta halkan.
– De hát mindenki itt van…
– Nem számít! Az számít, hogy te mit érzel!
– Semmit… csak ürességet…

Anyám átölelt. Úgy sírtam a vállán, mint gyerekkoromban apám temetésén.

Aztán meghallottam Péter hangját odakintről:

– Zsuzsa! Kérlek! Beszéljünk!

Kinyitottam az ajtót. Ott állt előttem: megtört arccal, vörös szemekkel.

– Nem tudtam róla… soha nem akartalak bántani…
– De megtetted – suttogtam.
– Szeretlek!
– Akkor miért érzem úgy, hogy mindent elveszítettem?

Péter letérdelt elém.

– Adj még egy esélyt! Kezdjük újra!
– Hogy? Hogy felejtsem el azt, amit hallottam?
– Nem tudom… de együtt talán sikerülhet…

Éva ekkor jelent meg az ajtóban. Arcán bűntudat és félelem keveredett.

– Sajnálom… tényleg sajnálom…
– Miért most? Miért pont most mondtad el? – kérdeztem tőle remegő hangon.
– Mert nem bírtam tovább hazudni neked… nekem sem…
– Elvettél tőlem mindent!
– Nem akartam…
– De megtetted!

Anyám közénk állt.

– Elég! Mindannyian hibáztunk! De most Zsuzsának kell döntenie!

Mindenki rám nézett. A szívem vadul vert. A fehér ruha ott lógott mögöttem – de már nem jelentett semmit.

***

Nem mentem ki a templomba. A vendégek lassan elszállingóztak. Anyám sírt, Éva eltűnt valahol a városban. Péter még napokig próbált keresni, de én nem akartam látni senkit.

Hetekig csak vegetáltam: dolgozni jártam, de senkivel sem beszéltem. A kollégáim suttogtak mögöttem: „Hallottad? Elmaradt az esküvője…”

Éva egyszer felhívott:

– Zsuzsa… kérlek… bocsáss meg!
– Nem tudok… még nem… talán soha…
– Szeretlek!
– Épp ezért fáj ennyire…

Anyám próbált újra összehozni minket, de én még mindig nem tudtam feldolgozni a történteket. Minden este azt kérdeztem magamtól: lehet-e újrakezdeni úgy az életet, ha az ember legközelebbi hozzátartozója árulja el?

Most itt ülök a sötét szobában és hallgatom az esőt az ablakon túl. Néha elképzelem: mi lett volna, ha Éva hallgat? Ha Péter sosem tudja meg? Vagy ha én vagyok bátrabb és megbocsátok?

De vajon lehet-e megbocsátani ekkora árulást? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg minden titoknak ki kell derülnie ahhoz, hogy tiszta lappal induljunk?