„Írd át mindent a nevemre!” – Egy éjszaka alatt omlott össze az életem

„Írd át mindent a nevemre! Miért hittél neki? Ő csak becsap!” – ordította Gábor, miközben az asztalra csapott, és a porcelán csészék hangosan összekoccantak. A konyha sarkában álltam, remegő kézzel szorongatva a telefonomat, miközben a lányom, Lili, csendben figyelt az ajtóból. Aznap este minden megváltozott. Addig azt hittem, hogy a mi családunk erős, hogy a viharok csak másokat érintenek. De tévedtem.

Aznap este Gábor későn jött haza, és már az ajtóban éreztem rajta azt az idegen illatot – parfüm, amit sosem hordott. Aztán megláttam az üzenetet a telefonján: „Köszönöm az estét, várlak holnap is.” Nem tudtam, mit mondjak. Csak álltam ott, mint akit földbe gyökerezett a lába. Amikor rákérdeztem, először tagadott, aztán dühösen rám förmedt: „Te mindig csak gyanúsítgatsz! Nem bírsz magaddal?”

Aznap éjjel alig aludtam. Lili is nyugtalan volt, hallottam, ahogy forgolódik a szobájában. Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Beszélnünk kell.” A gyomrom görcsbe rándult.

A következő napokban minden felgyorsult. Gábor egyre többet maradt távol, és amikor hazajött, csak veszekedtünk. Egyik este azt mondta: „A ház úgyis az én nevemen van. Ha nem írod alá a papírokat, mindent elveszítesz.” Akkor értettem meg igazán, mennyire kiszolgáltatott vagyok.

Anyám próbált vigasztalni: „Kislányom, ne hagyd magad! Harcolj Liliért!” De apám csak annyit mondott: „Tudtam, hogy Gábor nem való hozzád.” A testvérem, Zsuzsa pedig – akiben mindig megbíztam – titokban Gáborral beszélgetett. Később tudtam meg, hogy ő biztatta Gábort arra, hogy írasson át mindent a nevére.

Egyik este Lili odabújt hozzám: „Anya, ugye nem kell elköltöznünk?” Nem tudtam mit felelni. Csak átöleltem, és próbáltam elrejteni a könnyeimet.

A jogi procedúra rémálom volt. Gábor ügyvédje minden apró hibámat felnagyította: „Az asszony instabil, nem tudja biztosítani a gyermek megfelelő körülményeit.” A bíróságon ülve úgy éreztem magam, mint egy vádlott. Zsuzsa tanúskodott ellenem: „Réka mindig is túl érzékeny volt.” Az egész család előtt megalázva éreztem magam.

A barátaim közül sokan elfordultak tőlem. Volt, aki azt mondta: „Biztos te is hibás vagy.” Mások csak sajnálkoztak. Egyedül Judit állt mellettem végig: „Ne hagyd magad! Ez nem csak rólad szól, hanem Liliről is.”

A legnehezebb pillanat az volt, amikor Gábor elvitte Lilit egy hétvégére az új barátnőjéhez. Lili sírva jött haza: „Anya, ott minden olyan idegen volt…” Akkor döntöttem el végleg: nem adom fel.

Elkezdtem dolgozni egy könyvelőirodában. Minden fillért félretettem. Esténként tanultam, hogy jobb munkát találjak. Lili is próbált alkalmazkodni: „Majd együtt új otthont teremtünk, ugye?”

A bíróság végül nekem ítélte Lilit, de a házat elvesztettem. Amikor utoljára bezártam az ajtót, végigsimítottam a falakon – minden emlék ott maradt. Az új albérlet kicsi volt és rideg, de Lili mosolya mindent bearanyozott.

Azóta eltelt két év. Néha még mindig felébredek éjszaka rémálmokra. De amikor reggel Lili rám mosolyog, tudom: megérte harcolni.

Sokszor elgondolkodom: vajon mit jelent igazán otthon lenni? Vajon mennyit ér egy ház, ha nincs benne szeretet? Ti mit tennétek a helyemben?