Ne hívj este kilenc után! – Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Anya, kérlek, ne haragudj, de… – a hangja remegett, mintha a szavak is féltek volna elhagyni a száját. A telefon kijelzőjén a 21:13 villogott. Azt hittem, már alszik, hiszen másnap dolgozik, de most a vonal túlsó végén ott volt, és valami nagyon nem stimmelt.

– Zsófi, mi történt? – kérdeztem, miközben a szívem egy pillanat alatt a torkomban dobogott. A férjem, Laci, a nappaliban nézte a híradót, de ahogy meghallotta a hangomat, ő is feszülten figyelni kezdett.

– Anya… elrontottam mindent. – Zsófi hangja elcsuklott. – Nem tudok hazamenni. Nem akarok hazamenni.

Azt hittem, csak egy újabb veszekedés a barátjával, Gergővel. De valami mélyebb volt ebben a mondatban. Valami végleges.

– Hol vagy most? – próbáltam nyugodt maradni, de a kezem remegett.

– A Margit hídnál… – suttogta. – Anya, félek.

Felugrottam az ágyból, Laci már a kabátját vette. Nem kérdezett semmit, csak bólintott. Tudta, hogy most nincs helye szavaknak.

Az autóban csend volt. Csak az ablaktörlő monoton zaja töltötte be a teret. Próbáltam visszaemlékezni mindenre, amit aznap mondott Zsófi. Semmi különös. Egy átlagos nap volt. Vagy csak én nem vettem észre a jeleket?

A Margit híd lábánál találtuk meg. Egy padon ült, összegörnyedve, kabátja alá húzódva. Amikor meglátott minket, sírva fakadt.

– Bocsáss meg… – zokogta, miközben átöleltem. – Nem akartam bajt okozni.

Laci csak állt mellettünk, némán, de láttam rajta: ő is összetört belül.

Otthon Zsófi sokáig csak ült az ágy szélén. Végül kibökte:

– Gergő bántott… nem először. De most… most tényleg megijedtem.

A világ megállt egy pillanatra. Az én kislányom! Hogy lehetett ilyen vak vagyok? Hogy nem vettem észre?

– Miért nem szóltál? – kérdeztem halkan.

– Szégyelltem magam… azt hittem, én vagyok a hibás. Hogy biztos én provokáltam ki.

Laci fel-alá járkált a szobában. – Feljelentjük azt a rohadékot! – mondta dühösen.

De Zsófi csak rázta a fejét. – Nem akarom… félek tőle.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Csak ültem Zsófi ágya mellett, figyeltem az arcát, ahogy végre elnyomta az álom. Gyerekkorában is így ültem mellette, amikor beteg volt vagy rosszat álmodott. Most viszont nem tudtam elűzni a rémálmokat.

Másnap reggel Zsófi csendben reggelizett. Laci már elment dolgozni, de előtte még megsimogatta Zsófi fejét.

– Tudod, hogy mindig számíthatsz ránk – mondta halkan.

Zsófi csak bólintott.

A következő napokban minden megváltozott. Zsófi nem ment vissza Gergőhöz, de minden apró zajra összerezzent. Én pedig próbáltam erős maradni, de belül darabokra hullottam.

A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. A kolléganőm, Ildikó odajött hozzám a konyhában:

– Minden rendben otthon? Nagyon fáradtnak tűnsz.

Csak legyintettem. – Kicsit sok most minden.

De Ildikó nem hagyta annyiban. – Ha beszélgetni akarsz… tudod, hogy rám számíthatsz.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány anya él át hasonlót? Hányan érzik magukat tehetetlennek? Hányan hibáztatják magukat azért, amit nem vettek észre időben?

Este Zsófi odajött hozzám.

– Anya… szerinted valaha újra normális lesz minden?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

– Együtt túl leszünk rajta – suttogtam.

De magamban tudtam: ez már örökre velünk marad.

Azóta eltelt néhány hónap. Zsófi lassan újra mosolyogni kezdett. Terápiára jár, és én is tanulom elfogadni: nem tudok mindentől megvédeni senkit. De ott vagyok mellette minden lépésénél.

Néha még mindig felriadok éjszaka attól a telefoncsörgéstől. És mindig ugyanaz jár a fejemben: Vajon hány anya vár még egy ilyen hívást? És miért hisszük azt, hogy velünk ez sosem történhet meg?