Két tűz között: Amikor a férjem családja az ellenségemmé válik

– Már megint késel, Emese? – csattant fel Éva, a férjem nővére, ahogy beléptem a nappaliba. A tekintete végigmért, mintha csak azt keresné, mibe köthet bele. A családi ebéd már javában tartott, mindenki az asztal körül ült, csak nekem maradt egy szűk hely a sarokban.

A szívem hevesen vert, ahogy leültem. Próbáltam mosolyogni, de Éva pillantása átszúrt rajtam. – Tudod, nálunk szokás időben érkezni – mondta, miközben a tányérjára szedett. A férjem, Gábor, csak lesütötte a szemét. Nem szólt semmit. Megint.

Az első perctől kezdve éreztem, hogy nem vagyok idevaló. Gábor családja – főleg Éva – sosem fogadott be igazán. Az anyóspajtásom, Ilona néni mindig kedvesen mosolygott rám, de a szavai mögött ott bujkált valami fagyos távolságtartás. A sógorom, Zoltán, inkább csak hallgatott, néha elejtett egy-egy félmondatot arról, hogy „régen minden jobb volt”.

Az első közös karácsonyunkon is hasonló volt a helyzet. Éva akkor is odaszúrt: – Emese, te nem szoktál bejglit sütni? Nálunk ez hagyomány. – Próbáltam magyarázkodni, hogy anyukám mákos gubát készít ilyenkor, de csak legyintett: – Az nem ugyanaz.

A legrosszabb az volt, hogy Gábor sosem állt ki mellettem. Mindig azt mondta: – Ne foglalkozz velük, ilyenek. Majd megszokják, hogy itt vagy. De én egyre kevésbé éreztem magam otthon ebben a családban. Minden alkalommal úgy mentem oda, mintha csatába indulnék.

Egyik vasárnap délután különösen feszült volt a hangulat. Éva éppen arról beszélt, hogy mennyire fontos az összetartás a családban. – Nálunk mindig mindent megbeszélünk – mondta jelentőségteljesen. – Nem szeretjük a titkokat vagy az idegeneket.

Éreztem, hogy rám céloz. Megszorítottam Gábor kezét az asztal alatt, de ő csak elhúzta. Akkor tört el bennem valami.

– Miért érzem mindig azt, hogy nem vagyok elég jó nektek? – kérdeztem halkan, de mindenki hallotta. Csend lett. Éva felvonta a szemöldökét.

– Senki nem mondta ezt – válaszolta hidegen. – De ha valaki be akar illeszkedni egy családba, annak alkalmazkodnia kell.

Hazafelé Gábor végig hallgatott az autóban. Végül megszólalt: – Nem kellene ennyire magadra venni mindent.

– Te nem érzed ezt? Hogy mindig kívülálló vagyok? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Ők ilyenek. Nem fognak megváltozni.

Aznap este sírtam először miatta. Úgy éreztem, elveszítem önmagam. Minden alkalommal próbáltam megfelelni: vittem süteményt, segítettem a konyhában, mosolyogtam akkor is, amikor legszívesebben kirohantam volna a házból.

Egy nap Éva felhívott. – Emese, beszélhetnénk? – kérdezte meglepően barátságosan. Reménykedtem, hogy talán végre elfogad.

Leültünk egy kávézóban. – Nézd – kezdte –, én csak azt akarom, hogy Gábor boldog legyen. És ő régen más volt. Mióta veled van… mintha eltűnt volna belőle valami.

– Szeretem Gábort – mondtam halkan. – És ő is engem.

– Akkor bizonyítsd be! – vágta rá Éva. – Mutasd meg, hogy tényleg közénk tartozol.

Nem tudtam mit mondani erre. Hazamentem és órákig csak ültem a sötétben. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Tényleg miattam változott meg Gábor?

Egyre többször veszekedtünk otthon is. Gábor fáradt volt és ideges. – Miért nem tudsz kijönni velük? Miért kell mindig konfliktust csinálni? – kérdezte egyszer ingerülten.

– Mert sosem fogadnak el! – kiabáltam vissza könnyek között.

Aztán jött az utolsó csepp: Éva születésnapja. Meghívtak minket vacsorára. Már előre görcsben volt a gyomrom. Amikor odaértünk, Éva már ott állt az ajtóban.

– Remélem most nem késel el – mondta gúnyosan.

A vacsora alatt végig azt éreztem, mintha vizsgáztatnának. Minden mozdulatomat figyelték. Amikor szóba került egy közös nyaralás terve, Éva odavetette:

– Talán idén csak a család menjen.

Gábor nem szólt semmit. Akkor felálltam az asztaltól.

– Elég volt! – mondtam remegő hangon. – Nem tudom tovább játszani ezt a szerepet.

Hazamentünk és órákig beszélgettünk Gáborral. Elmondtam neki mindent: mennyire fáj ez az egész helyzet, mennyire elveszítettem önmagam ebben a harcban.

– Szeretlek téged – mondtam neki –, de nem tudom tovább elviselni ezt a megaláztatást.

Gábor végre rám nézett és először láttam könnyet a szemében.

– Sajnálom… Nem tudtam mennyire bántanak téged.

Azóta sok minden változott. Kevesebbet járunk át hozzájuk. Gábor próbál kiállni mellettem, de néha még most is érzem azt a hideg távolságot Éva részéről.

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben harcolni kell érte a saját családjával? Meddig érdemes küzdeni önmagunkért egy ilyen helyzetben?