Amikor a gyerekek bezárják az ajtót: Egy magyar anya magánya és küzdelme a helyéért

– Anya, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Ádám, miközben az előszobában állt, karba tett kézzel. A hangja fáradt volt, de határozott. Mellette Zsuzsi, a menye, szinte észrevétlenül húzódott hátrébb, mintha a falba akarna olvadni. A bőröndöm ott állt mellettem, tele néhány ruhával és a férjem fényképével. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanás egy-egy elveszett reményt jelentene.

– Nem akarok terhet jelenteni – mondtam halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg. – Csak… most, hogy apa elment… olyan üres lett minden.

Ádám sóhajtott. – Anya, mi is dolgozunk, a gyerekek iskolába járnak, Zsuzsi is fáradt. Nem tudjuk most megoldani, hogy itt maradj velünk hosszabb távon. Talán jobb lenne, ha egy ideig egyedül próbálnád meg.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg eső. Az ajtó lassan becsukódott mögöttem. Az utcán álltam, a bőröndöm fogantyúját szorítva. A ház ablakából még láttam az unokáimat: Dóri integetett egy pillanatra, de aztán eltűnt a függöny mögött.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam, hol rontottam el. Mindig ott voltam nekik: amikor Ádám beteg volt óvodás korában, én virrasztottam mellette; amikor Zsuzsiék összevesztek az esküvőjük előtt, én békítettem ki őket. Most mégis úgy éreztem magam, mint egy idegen.

A lakásom üres volt. A férjem fotója az éjjeliszekrényen állt; mintha ő is engem nézne vádlón: „Miért vagy egyedül?”

Másnap reggel csörgött a telefon. Anna lányom hívott.

– Anya, beszéltem Ádámmal – mondta gyorsan –, de nálunk sem egyszerű most. A gyerekek különórákra járnak, András sokat dolgozik… Nem tudom, hogy tudnánk megoldani.

– Nem baj, kislányom – próbáltam mosolyogni a hangomban –, majd csak lesz valahogy.

Letettem a telefont és sírtam. Először csendben, aztán hangosan zokogva. A falak visszhangozták a fájdalmamat.

A következő hetekben próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem az erkélyen, olvastam régi leveleket, néha elmentem sétálni a Duna-partra. De mindenhol csak párokat láttam, családokat nevetni. Én pedig egyre kisebbnek éreztem magam ebben a nagyvárosban.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám Marika néni a szomszédból.

– Jöjjön át egy teára! – mondta mosolyogva. – Olyan régen beszélgettünk már.

Átmentem hozzá. A konyhájában meleg volt és otthonos illat terjengett. Marika néni is özvegy volt már évek óta.

– Tudja, Ilonka – kezdte halkan –, én is átéltem ezt. A fiam Németországban él, a lányom vidéken. Ritkán jönnek haza. Eleinte haragudtam rájuk… aztán rájöttem: nekik is nehéz. Nem tudják, hogyan segítsenek úgy, hogy közben ne veszítsék el önmagukat.

Sokat beszélgettünk aznap este. Hazafelé menet először éreztem úgy, hogy talán nem vagyok teljesen egyedül.

Néhány nap múlva Ádám felhívott.

– Anya… ne haragudj ránk! Csak… annyi minden történik mostanában.

– Tudom fiam – válaszoltam csendesen –, csak néha jó lenne érezni, hogy még fontos vagyok valakinek.

– Fontos vagy! – mondta gyorsan. – Csak nem mindig tudjuk kimutatni.

A beszélgetés után sokáig ültem a fotelban és gondolkodtam. Vajon tényleg csak ennyi lenne? Hogy nem tudják kimutatni? Vagy én várok túl sokat?

Egy vasárnap délután Anna váratlanul beállított hozzám a gyerekekkel.

– Hoztunk neked ebédet! – kiáltotta Bence unokám vidáman.

Az asztal körül ülve újra éreztem valamit abból a régi melegségből. De amikor elmentek, újra rám tört az üresség.

Az idő múlásával megtanultam elfogadni ezt az új életet. Néha még mindig fájt, amikor hallottam a szomszéd lakásból kiszűrődő nevetést vagy amikor megláttam egy idős párt kézen fogva sétálni a parkban. De már nem sírtam minden este.

Elkezdtem járni egy nyugdíjasklubba. Ott találkoztam másokkal is, akik hasonló cipőben jártak: Magdi néni mesélte, hogy őt is ritkán látogatják meg a gyerekei; Pista bácsi pedig azt mondta: „Az embernek magának kell megtalálnia az örömöt.”

Egyre többször gondoltam arra: talán nem hibáztathatom a gyerekeimet azért, mert saját életük van. De vajon miért olyan nehéz kimondani: „Szükségem van rád”? És miért olyan nehéz meghallani ezt?

Most itt ülök az ablakban és nézem az utcát. Néha elmegy egy fiatal pár babakocsival; néha egy idős asszony siet hazafelé bevásárlószatyorral. Mindannyian keresünk valamit: szeretetet, elfogadást vagy csak egy kedves szót.

Vajon tényleg ennyire természetes lett volna, hogy az idősek magukra maradnak? Vagy csak mi felejtettük el egymást meghallgatni?

Talán egyszer majd újra kinyílik az ajtó… De addig is: hogyan lehet méltósággal élni akkor is, ha néha úgy tűnik, senkinek sem hiányzunk igazán?