„Te mindig mindent megoldasz, Zsuzsa!” – Egy erős nő csendes összeomlása

„Zsuzsa, ne sírj már, te mindig mindent megoldasz!” – mondta Laci, a férjem, miközben a konyhaasztalnál ültem, könnyekkel az arcomon. A kávé kihűlt előttem, a gyerekek zsivaja már csak távoli visszhang volt a fejemben. Azt hittem, ha végre kimondom, hogy elfáradtam, hogy most én vagyok az, akinek segítség kell, akkor valaki átölel. Ehelyett csak ezt kaptam: „Te úgyis megoldod.”

Gyerekkoromban is mindig én voltam az, aki összeszedte a testvéreit, ha anyánk sírt a konyhában. Apám hirtelen haragú ember volt, gyakran csattant az öklével az asztalon. Én voltam a közvetítő, a békítő. Aztán felnőttem, férjhez mentem Lacihoz, és azt hittem, most majd én is lehetek gyenge néha. De Laci hamar megszokta, hogy én tartom kézben a dolgokat. Én vezettem a háztartást, én szerveztem a családi ünnepeket, én mentem el a szülői értekezletekre, én vittem orvoshoz a gyerekeket.

Amikor megszületett Gergő és utána Anna is, mindenki azt mondta: „Zsuzsa, te csodálatos anya vagy!” De senki sem kérdezte meg soha: „Zsuzsa, hogy vagy?”

Aztán jöttek a nehezebb évek. Laci elvesztette a munkáját a gyárban, hónapokig otthon ült. Próbáltam tartani benne a lelket, közben plusz műszakokat vállaltam az óvodában dadaként. Volt olyan hónap, hogy csak krumplit ettünk hetekig. A gyerekek nem tudták, mennyit sírtam esténként a fürdőszobában. Mindig csak annyit láttak: anya mosolyog.

Amikor Gergő kamasz lett és elkezdett lógni az iskolából, Laci csak legyintett: „Majd te elintézed.” Anna első szerelmi csalódásánál is hozzám bújt sírva. Mindig én voltam az erős. A család sziklája.

Mostanra felnőttek a gyerekeim. Gergő vidékre költözött a családjával, Anna Budapesten dolgozik egy reklámügynökségnél. Ritkán jönnek haza. Az unokáimat is én viszem orvoshoz, ha betegek – Gergő felesége dolgozik, ő meg messze van. Anna csak telefonál néha: „Anya, minden rendben?” – kérdezi gyorsan, de sosem várja meg igazán a választ.

A ház üres lett körülöttem. Laci egész nap a tévét bámulja vagy horgászni jár. Néha úgy érzem, mintha már nem is lennék fontos neki – csak egy megszokott bútordarab vagyok.

Tegnap este történt az egész. Anna felhívott: „Anya, elváltam.” Csak ennyit mondott. Sírt a telefonban. Próbáltam vigasztalni, de közben úgy éreztem, mintha minden erőm elhagyott volna. Letettem a telefont és csak ültem ott a sötétben.

Reggel Laci odajött hozzám: „Mi bajod van már megint?” – kérdezte türelmetlenül.

– Fáradt vagyok – suttogtam.
– Ugyan már! Te mindig mindent kibírsz! – legyintett.

Akkor tört el bennem valami. Felálltam az asztaltól.
– És ha most nem bírom? Ha most nekem van szükségem rád? – kérdeztem remegő hangon.
Laci csak nézett rám értetlenül.

Aznap egész nap csend volt köztünk. Este Anna hívott újra. Hallottam a hangján, hogy várja tőlem az erőt. De most nem tudtam adni neki semmit.

Éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Arra gondoltam: vajon tényleg mindig nekünk kell mindent elviselni? Miért nem lehet néha gyengének lenni? Miért hiszi mindenki, hogy aki eddig kibírta, annak már nem lehet baja?

Másnap reggel Laci odajött hozzám és halkan megszólalt:
– Sajnálom… Nem vettem észre, mennyire elfáradtál.
Nem szóltam semmit. Csak néztem ki az ablakon.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon hány nő él még így ebben az országban? Hányan sírnak titokban este? Hányan érzik úgy, hogy már nem bírják tovább – de senki sem veszi észre?

Ti mit gondoltok? Tényleg mindig nekünk kell mindent kibírni? Mikor jön el az a pillanat, amikor végre mi is lehetnénk gyengék egy kicsit?