Amikor a múlt utolér: Egy esküvő, ami mindent megváltoztatott
– Anya, kérlek, gyere el! – mondta Gergő, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a reggeli kávémat kavargattam. A hangja könyörgő volt, olyan, amilyet ritkán hallottam tőle, mióta felnőtt férfi lett belőle. – Nagyon fontos nekem.
Sóhajtottam. Nem ismertem igazán azokat az embereket, akikhez meghívott. Gergő barátja, Tamás esküvője – egy újabb alkalom, ahol idegenek között kell mosolyognom, miközben belül üresnek érzem magam. De a fiam kedvéért végül igent mondtam.
Aznap este órákig válogattam a ruháim között. Azt akartam, hogy büszke legyen rám. A hajamat is fodrászhoz vittem, és amikor belenéztem a tükörbe, egy pillanatra újra fiatalnak éreztem magam. Talán ez az este más lesz.
A templomban már mindenki helyet foglalt. A padsorok között ismerős arcokat kerestem, de csak Gergő mosolya adott némi biztonságot. A virágok illata keveredett a parfümökkel és az izgatott suttogással. Aztán megszólalt az orgona, és mindenki felállt.
A menyasszony lassan lépett be az ajtón. Fehér ruhája ragyogott a napfényben, ami átszűrődött az ólomüveg ablakokon. Először csak a sziluettjét láttam, de ahogy közelebb ért, hirtelen megdermedtem. A szívem kihagyott egy ütemet.
– Ez nem lehet… – suttogtam magam elé.
A menyasszony nem volt más, mint Réka. Az a nő, aki évekkel ezelőtt elvette tőlem mindazt, amit szerettem: a férjemet, az otthonomat, a biztonságomat. Akkoriban mindenki róla beszélt a városban. Hogy milyen szép, milyen kedves – de én tudtam, milyen árat fizettem érte.
Gergő rám nézett aggódva.
– Jól vagy, anya? – kérdezte halkan.
– Igen… csak egy kicsit szédülök – hazudtam.
A szertartás alatt végig azt éreztem, mintha valaki szorítaná a torkomat. Réka boldogan mosolygott Tamásra, mintha soha nem történt volna semmi. Vajon emlékszik rám? Vajon tudja, mit tett velem? Vagy csak én vagyok az egyetlen, aki még mindig hordozza ezt a terhet?
Az ünnepség alatt próbáltam elvegyülni. Mindenki nevetett, táncolt, poharakat emeltek egymásra. Gergő bemutatott néhány barátjának.
– Ő az anyukám – mondta büszkén.
– Nagyon örülünk, hogy megismerhetjük! – mondta egy fiatal nő mosolyogva.
De én csak udvariasan bólintottam. A tekintetem mindig visszatért Rékára. Láttam, ahogy Tamás kezét fogja, láttam azt a boldogságot az arcán, amit én már régóta nem éreztem.
Aztán egyszer csak ott állt előttem.
– Szia… – mondta halkan Réka. – Te vagy Gergő anyukája?
A hangja bizonytalan volt. Egy pillanatra mintha megremegett volna a szája széle.
– Igen – feleltem kimérten.
Csend lett köztünk. A zene elhalkult körülöttünk, mintha mindenki más eltűnt volna a teremből.
– Sajnálom… – suttogta végül Réka. – Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked. Nem így akartam…
Nem tudtam mit mondani. Annyi év telt el azóta, annyi éjszakát sírtam végig miatta és amiatt, amit elvesztettem. Most itt állt előttem, fehér ruhában, új élet küszöbén.
– Az élet néha igazságtalan – mondtam végül halkan. – De remélem, te boldog leszel.
Réka szemében könnyek csillantak meg.
– Köszönöm…
Elfordultam tőle. Nem akartam tovább látni azt az arcot, amely egyszerre jelentette számomra a múlt fájdalmát és a jelen valóságát.
Az este hátralévő részében próbáltam tartani magam. Gergő többször is odajött hozzám.
– Biztos jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Igen, kicsim – mosolyogtam rá erőltetetten. – Csak elfáradtam egy kicsit.
Hazafelé menet Gergő csendben vezetett. Éreztem rajta, hogy szeretne kérdezni valamit, de nem merte megtörni a csendet.
Otthon leültem az ágy szélére és csak néztem magam elé. Vajon tényleg képes vagyok megbocsátani? Vagy örökre magamban hordozom ezt a sebet?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elvette tőlünk mindazt, amit szerettünk?