Meghívtam a volt menyemet magamhoz – Most a fiam idegen lett számomra
– Anyu, ezt nem gondolhatod komolyan! – Gábor hangja remegett a düh és a kétségbeesés keverékétől, miközben az előszobában állt, kabátját szorongatva. A szívem összeszorult, de nem engedhettem meg magamnak, hogy most elgyengüljek.
– Gábor, Eszternek és a gyerekeknek most nagyobb szükségük van rám, mint valaha. Te is tudod, mennyire nehéz helyzetben vannak – próbáltam magyarázni, de már láttam a szemében azt a távoli fényt, amitől mindig is féltem: az elidegenedést.
Az egész történetünk valahol ott kezdődött, amikor a férjem, László egyik napról a másikra elhagyott minket. Akkor Gábor még csak tizenkét éves volt. Egyedül maradtunk egy panelház harmadik emeletén Zuglóban. Minden nap azon aggódtam, hogyan fogom felnevelni őt úgy, hogy ne érezze magát kevesebbnek másoknál. Mindent megtettem érte: dolgoztam két munkahelyen, esténként tanultunk együtt, és sosem engedtem meg magamnak a gyengeséget.
Amikor Gábor megismerkedett Eszterrel az egyetemen, boldog voltam. Eszter csendes, kedves lány volt, aki mindig hozott nekem egy kis süteményt vagy virágot, ha átjöttek. Az esküvőjükön sírtam – nem csak azért, mert büszke voltam, hanem mert úgy éreztem, végre teljes lett a családunk.
Aztán jöttek az unokák: Zsófi és Bence. A lakásunk megtelt nevetéssel és zsivajjal. De valami mégis megrepedt Gáborék között. Egyre többet veszekedtek, Gábor későn járt haza, Eszter pedig egyre többször sírt nálam a konyhában. Próbáltam segíteni nekik, de végül elváltak.
Aznap este Eszter két bőrönddel és két síró gyerekkel állított be hozzám. A lakás hirtelen újra zsúfolt lett – de legalább nem volt csendes. Segítettem Eszternek munkát találni egy közeli óvodában takarítóként, vigyáztam a gyerekekre, amikor kellett. Úgy éreztem, ez a dolgom: anyaként és nagymamaként is.
Gábor eleinte gyakran jött. Hozott játékokat a gyerekeknek, néha együtt vacsoráztunk. De ahogy telt az idő, egyre ritkábban jelent meg. Egyik este felhívott:
– Anya, nem érzem jól magam nálatok. Olyan, mintha már nem is lenne helyem ott…
– Gábor, ez butaság! Mindig lesz helyed nálam! – válaszoltam kétségbeesetten.
– Akkor miért érzem úgy, hogy mindenki más fontosabb nálad? – kérdezte halkan.
Nem tudtam mit mondani.
Aztán jött az igazi törés. Egy vasárnap délután Gábor beállított egy fiatal nővel – Dórával –, akit bemutatott nekünk. Eszter zavartan mosolygott, én próbáltam kedves lenni, de éreztem a feszültséget. A gyerekek Dórát furcsán méregették. Az ebéd kínos csendben telt.
Később Gábor félrehívott:
– Anya, Dóra nem akar idejönni többet. Szerinte túl szoros a kapcsolatod Eszterrel…
– És te mit gondolsz? – kérdeztem remegő hangon.
– Azt hiszem… igazat adok neki. Olyan, mintha te már nem is az én anyám lennél…
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Napokig nem aludtam. Próbáltam beszélni vele telefonon, de vagy nem vette fel, vagy röviden lerázott.
Eszter közben mindent megtett, hogy ne érezzem magam magányosnak. Segített főzni, takarítani, esténként együtt néztük a tévét. A gyerekek is egyre jobban kötődtek hozzám – Zsófi gyakran bújt hozzám mesét hallgatni.
De minden alkalommal, amikor meghallottam a lépcsőházban egy férfi lépteit, reménykedtem: talán most Gábor jön haza… De legtöbbször csak a szomszéd volt.
Egyik este Eszter leült mellém:
– Margit néni… Nem akarom elvenni magától a fiát. Ha szeretnék elköltözni a gyerekekkel…
– Nem! – vágtam rá túl gyorsan. – Itt van a helyetek! Ez az otthonotok!
De vajon tényleg így van? Vagy csak azért ragaszkodom hozzájuk ennyire görcsösen, mert félek attól az üres csendtől, ami akkor maradna utánuk?
A karácsony különösen nehéz volt. Gábor csak egy órára ugrott be; hozott egy doboz szaloncukrot és egy üveg bort. Dóra nem jött vele. A gyerekek örültek neki, de amikor elment, Zsófi sírva fakadt:
– Miért nem marad itt apa?
Nem tudtam válaszolni neki.
Most itt ülök az ablakban és nézem az esti fényeket Zugló felett. Eszter már alszik a gyerekekkel. Én pedig azon gondolkodom: vajon jó döntést hoztam? Megmentettem egy családot – de közben elvesztettem a saját fiamat?
Mit jelent valójában anyának lenni? Lehet-e egyszerre mindenki számára támasz – vagy valakit mindig elveszítünk útközben?
Ti mit tennétek az én helyemben?