Az utolsó levél – Egy magyar család titkai és a megbocsátás ára
– Nem hiszem el, hogy ezt megtetted! – ordítottam anyámra, miközben az esőcseppek az ablaküvegen versenyeztek egymással. A szobában fojtogató volt a levegő, mintha a falak is szégyellték volna magukat. Anyám csak állt ott, összeszorított szájjal, és nem nézett rám.
– Dóra, kérlek, ne most… – suttogta, de a hangja olyan volt, mint egy elhasznált rongy: gyenge és színtelen.
– Most?! Mikor, ha nem most? Eladtad a nagyi házát a tudtom nélkül! Az egyetlen helyet, ahol boldog voltam! – zokogtam, és éreztem, ahogy a torkomban egyre nő a gombóc.
A nagymamám háza Tiszaföldváron állt, egy poros utcában, ahol mindenki ismert mindenkit. Ott nőttem fel, ott tanultam meg biciklizni, ott sütöttük együtt a mákos bejglit karácsonykor. Amióta apám elhagyott minket, az volt az egyetlen biztos pont az életemben. Most pedig…
Anyám leült a kopott fotelba. – Nem volt más választásom. Az adósságok… A bank…
– Miért nem mondtad el? Miért nem kérdeztél meg? – kérdeztem halkan.
– Mert tudtam, hogy nemet mondanál. És mert szégyelltem magam – felelte, és először láttam könnyeket a szemében.
Azt hittem, hogy az én családom más. Hogy nálunk nincsenek titkok. De most minden darabokra hullott.
Gyerekkoromban mindig azt mondta: „Dóra, soha ne hazudj nekem! A család az egyetlen biztos pont.” Most már tudom, hogy ez csak mese volt.
Aznap este nem tudtam aludni. A gondolataim kavarogtak: hogyan tovább? Hol fogok karácsonyozni? Hová megyek majd haza, ha minden összedől körülöttem?
Másnap reggel csendben ültem a konyhában. Anyám kávét főzött, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Aztán megszólalt:
– Dóra… Tudom, hogy haragszol rám. De kérlek… Próbáld megérteni. Egyedül vagyok ebben az egészben. Az apád nem segít, a testvéred Londonban él…
– És én? Én nem számítok? – kérdeztem remegő hangon.
– Te vagy az egyetlen reményem – mondta halkan.
Aztán becsöngetett valaki. A postás hozott egy levelet: „Örökségi ügyek – Tiszaföldvári Járási Hivatal”. A kezem remegett, ahogy kibontottam. A levélben az állt: „A ház új tulajdonosa jogot formál a birtokba lépésre.”
– Ki vette meg? – kérdeztem anyámtól.
– Egy vállalkozó Szolnokról. Azt mondta, lebontja és társasházat épít helyette.
Ekkor tört el bennem valami véglegesen.
Aznap este felhívtam a bátyámat, Gábort Londonban.
– Gabi, anya eladta a házat. Nem szólt nekünk semmit.
– Dóri… Ne haragudj rá. Tudod milyen nehéz neki egyedül…
– És nekünk? Nekünk nem nehéz?
A telefonhívás után órákig bámultam ki az ablakon. Az utcán egy idős néni húzta maga után a bevásárlókocsit – pont úgy, mint nagyi régen. Elöntött a honvágy és a harag egyszerre.
Pár nap múlva visszamentem Tiszaföldvárra. A ház előtt már ott állt egy sárga munkagép. Az udvaron idegen férfiak cigarettáztak.
– Mit keresnek itt? – kérdeztem tőlük.
– Mi vagyunk az új tulaj emberei – mondta az egyik.
Bementem a kertbe. Minden úgy volt, ahogy hagytuk: a diófa alatt még ott volt a régi hinta. Leültem rá és sírtam.
Aztán meghallottam egy hangot:
– Dóra? Te vagy az?
A szomszéd néni, Ilonka néni állt a kerítés túloldalán.
– Gyere át egy teára! – hívott át magához.
Nála minden ugyanolyan volt: csipketerítő az asztalon, falvédő a falon, friss pogácsa illata. Elmeséltem neki mindent.
– Tudod kislányom – mondta –, az élet néha igazságtalan. De ha haragszol az anyádra örökké, csak magadnak ártasz. Ő is csak ember.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg képes vagyok megbocsátani? Vagy örökre elveszett bennem valami?
Otthon anyám várt rám. Kezében egy borítékot tartott.
– Ez nagyi utolsó levele neked. Nem mertem odaadni eddig.
Kibontottam remegő kézzel:
„Drága Dórikám! Ha ezt olvasod, már nem vagyok veletek. Szeretném, ha tudnád: a ház csak falakból áll. Az igazi otthon ott van benned és azokban, akiket szeretsz. Bocsáss meg anyádnak mindenért – ő is csak jót akart neked.”
Sírtam. Anyám is sírt. Megöleltük egymást hosszú percekig.
Azóta eltelt két év. Már nincs házunk Tiszaföldváron, de van egy új lakásunk Szolnokon. Néha még mindig hiányzik nagyi kertje és az otthon érzése. De megtanultam: az igazi család nem a házban lakik, hanem egymás szívében.
Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik a legjobban megbántanak minket? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?