Két apa között: Az esküvőm előtti éjszaka döntése
– Nem lehet ezt így csinálni, anya! – kiáltottam rá, miközben a nappali sarkában álltam, a menyasszonyi ruhám próbája után, könnyekkel a szememben. Anyám, Ilona, szigorúan nézett rám, mintha nem is az ő lánya lennék, hanem valami makacs idegen.
– Valamit muszáj lesz döntened, Zsófi – mondta halkan, de a hangjában ott vibrált az a régi, ismerős keménység. – Holnap esküvő. Nem állhatsz ott két apával.
A szívem hevesen vert. Az egész lakásban feszültség vibrált. A konyhából hallottam, ahogy nevelőapám, Laci csendben mosogat. Mindig ezt csinálta, ha ideges volt: elbújt a mosogatótál mögé, mintha ott nem érné el a családi vihar. A másik szobában pedig ott ült az igazi apám, Tamás, akit tizennyolc éve nem láttam, és most hirtelen visszatért az életembe – pont az esküvőm előtt.
Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e rá, vagy csak félek tőle. Gyerekkoromban sokszor álmodtam róla: hogy egyszer visszajön, megmagyarázza, miért ment el. Most itt volt. És nem mondott semmit.
– Miért most? – suttogtam magam elé. Anyám meghallotta.
– Mert most van itt az ideje – felelte. – Felnőtt vagy már. Tudnod kell, ki vagy.
Felnevettem keserűen. – És ezt egy ilyen döntéssel kell megtudnom? Hogy ki vezessen az oltárhoz? Ez mindent eldönt?
Anyám csak vállat vont. – Valakinek mennie kell veled. Nem lehet két apa egyszerre.
Kimentem a konyhába. Laci rám nézett, letörölte a kezét a konyharuhába.
– Zsófi – mondta halkan –, ha engem kérdezel… én nem haragszom rád, akárhogy döntesz is. Tudom, hogy szeretlek. Mindig is szeretni foglak.
A hangja megremegett. Soha nem láttam sírni. Most sem sírt, de a szeme vörös volt.
– Te vagy az apám – mondtam neki halkan.
Elmosolyodott. – Igen? Akkor miért gondolkodsz mégis?
Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott, és éreztem, hogy valami fojtogat belülről.
Az este lassan telt. Tamás egész idő alatt a vendégszobában ült, néha hallottam, ahogy fel-alá járkál. Végül összeszedtem magam, és bementem hozzá.
– Szeretnél valamit mondani? – kérdeztem tőle.
Felnézett rám. Ugyanazok a szemei voltak, mint nekem: zöldek és makacsak.
– Sajnálom – mondta végül. – Tudom, hogy nem vagyok jókor itt. De… szeretném tudni, ki lettél. És… szeretném veled kezdeni valamit újra.
Leültem mellé. – Miért mentél el?
Sokáig hallgatott.
– Gyáva voltam – mondta végül. – Nem tudtam felnőni ahhoz, hogy apa legyek. De most… most már bánom.
Néztem őt. Vajon el lehet felejteni tizenhét év hiányát egyetlen éjszaka alatt?
Az éjszaka közepén nem tudtam aludni. Kimentem a teraszra. A város fényei halványan pislákoltak a távolban; valahol egy kutya ugatott. Anyám mellém lépett.
– Ne haragudj rám – mondta halkan. – Tudom, hogy nehéz neked ez az egész.
– Miért kellett ezt most? Miért nem lehetett egyszerűen csak boldognak lenni holnap?
Anyám sóhajtott. – Mert az élet sosem egyszerű. És mert azt akarom, hogy tisztán lásd: kihez tartozol igazán.
A hajnal közeledett. A szobámban ültem a menyasszonyi ruhámmal az ölemben, és próbáltam elképzelni magam az oltár előtt. Ki fogja meg a kezem? Ki vezet végig azon a hosszú folyosón? Az apám, aki vér szerint hozzám tartozik, vagy az apám, aki minden este betakart és mesét olvasott?
Aztán eszembe jutott egy régi emlék: Laci egyszer azt mondta nekem gyerekkoromban egy viharos éjszakán: „Nem attól vagyok apád, hogy én csináltalak, hanem attól, hogy itt vagyok veled.” Akkor még nem értettem igazán.
Most már talán igen.
Reggelre meghoztam a döntést.
A templomban mindenki izgatottan várt. Tamás ott állt az egyik padsorban; Laci mellettem feszengve igazgatta az ingét.
Odafordultam hozzá.
– Te vezetsz az oltárhoz – mondtam neki halkan.
A szeme megtelt könnyel. Megfogta a kezemet.
Tamásra néztem; ő bólintott lassan, szomorúan mosolyogva.
Az oltárhoz vezető úton minden lépésemben ott volt mindkét apám emléke: a hiány és a jelenlét egyszerre. Tudtam: egyikük sem tökéletes, de mindketten részei annak, aki lettem.
Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon jól döntöttem? Lehet-e egyetlen döntéssel igazságot tenni múlt és jelen között? Ti mit tennétek a helyemben?