A választás: Otthon vagy család? – Egy magyar nő története a hűtlenségről, anyósról és újrakezdésről

– Te ezt most komolyan gondolod, Gábor? – kérdeztem, miközben a pohár a kezemben remegett. A hangom halk volt, de minden szóban ott vibrált a kétségbeesés.

A nappaliban álltunk, a falon még ott lógott a közös képünk a Balatonról, ahol tavaly nyáron boldogan nevettünk. Most viszont Gábor arca sápadt volt, a tekintete elkerülte az enyémet. Az asztalon egy boríték hevert, benne a banki kivonat – üres számla, amin két évnyi spórolásunk volt.

– Anyámnak szüksége volt rá – mondta végül halkan. – Tudod, mennyit jelent neki az a kis ház Fóton. Azt mondta, ha most nem segítünk, elviszi a bank.

– És nekünk? Nekünk nem jelent semmit az álomlakás? A gyerekek szobája? Az, hogy végre nem albérletben élünk? – hangom egyre élesebb lett. – Hogy tehetted ezt meg velem? VELÜNK?

Gábor csak állt. Nem volt benne bűntudat, inkább valami makacs dac. – Majd újra összegyűjtjük. Anyámnak most nagyobb szüksége volt rá.

Azt hittem, elájulok. Két évig dolgoztam túlórában a kórházban, éjszakákat vállaltam, hogy végre legyen egy saját otthonunk. Minden forintot félretettem. És most… egyetlen mozdulattal mindent elvett tőlem. Vagyis: tőlünk.

– Miért nem szóltál? Miért nem beszéltük meg? – kérdeztem már csak suttogva.

– Tudtam, hogy nem értenéd meg – felelte. – Anyám egyedül van. Apám meghalt, nincs senkije rajtunk kívül.

– És én? Én ki vagyok neked? Egy pénzautomata? Egy cseléd? – zokogtam fel. – Vagy csak egy idegen?

A gyerekek szerencsére már aludtak. Nem hallották, ahogy összeomlok.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem a konyhában, néztem a sötét ablakot és próbáltam felfogni: Gábor elárult engem. Nem egy másik nővel – hanem azzal, hogy az anyját választotta helyettem és a gyerekeink helyett.

Másnap reggel anyósom, Ilona néni már ott toporgott az ajtóban. Nem is köszönt rendesen, csak bejött és leült.

– Kislányom, ne haragudj Gáborra! Ő mindig is jó fiú volt. Tudja, mi az igazi család! – mondta fennhangon.

– Az igazi család? – néztem rá döbbenten. – És mi vagyunk akkor? Csak egy akadály?

Ilona néni széttárta a karját: – Nekem is nehéz volt egyedül felnevelni őt! Most végre visszakapok valamit abból, amit beletettem.

– De ez nem az ő pénze volt! Ez közös volt! – kiáltottam rá.

– Ugyan már! Egy férfi dolga, hogy gondoskodjon az anyjáról! – csattant fel.

Akkor értettem meg: ebben a családban én mindig második leszek. Mindig lesz valaki fontosabb nálam.

Aznap este Gábor későn jött haza. Nem beszéltünk egymással. A gyerekek miatt próbáltam tartani magam, de belül már tudtam: ennek így nincs értelme.

A következő hetekben minden nap egyre nehezebb lett. Gábor kerülte a tekintetem, Ilona néni pedig rendszeresen felhívott vagy átjött „ellenőrizni”, hogy rendben van-e minden. Egyik este aztán kiborultam:

– Elég volt! Nem bírom tovább! Vagy én és a gyerekek, vagy anyád! Döntsd el!

Gábor csak vállat vont: – Nem tudok választani. Mindketten fontosak vagytok.

– De nem egyformán! – vágtam rá. – Ha szerettél volna minket igazán, nem veszed el tőlünk az otthonunkat!

Aznap este összepakoltam pár ruhát magamnak és a gyerekeknek, és átmentünk anyukámhoz Zuglóba. Sírtam egész úton. A kislányom, Lili csak annyit kérdezett: – Anya, apa már nem szeret minket?

Nem tudtam mit mondani.

Anyukám ölelt át először igazán hosszú idő után. – Kicsim, erős vagy. Megoldod! – suttogta.

A következő hónapok pokolian nehezek voltak. Ügyvédhez mentem, elindítottam a válást. Gábor próbált visszacsábítani: virágokat hozott, üzeneteket írt, de sosem mondta ki azt az egy szót: bocsánat.

Ilona néni egyszer felhívott:

– Mit gondolsz, ki fog rád várni két gyerekkel? Hova mész majd? A fiam nélkül senki vagy!

– Inkább legyek senki egyedül, mint valaki mellettetek! – vágtam vissza remegő hangon.

A válás gyorsan ment. A bíróság kimondta: Gábor köteles visszafizetni a közös pénz felét nekem. Persze Ilona néni ezt is sérelmezte:

– Hát milyen világ ez?! Egy anya már semmit sem ér?

De engem már nem érdekelt.

Az új élet lassan indult be. Egy kis panelt béreltem Újpesten, ahol végre mindenkinek jutott saját ágy és Lilinek külön asztal rajzolni. Minden fillért beosztottam, de legalább szabad voltam.

A gyerekek gyorsan alkalmazkodtak. Lili új barátokat szerzett az oviban; Marci fiam focizni kezdett a ház mögötti pályán. Én pedig először éreztem azt: talán még lehet boldog életem.

Gábor néha meglátogatja őket hétvégén. Mindig hoz valami ajándékot – csokit vagy játékot –, de sosem marad sokáig. Néha látom rajta a megbánást, de már késő.

Egyik este Lili odabújt hozzám:

– Anya, most már minden rendben lesz?

Megsimogattam a haját és azt feleltem: – Igen, kicsim. Most már mi döntjük el, mi lesz velünk.

Néha még álmodom arról az elveszett lakásról és arról az életről, ami lehetett volna… De aztán reggelente hálás vagyok azért is, amim van: két egészséges gyerekem és egy esély arra, hogy újra felépítsem magam.

Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy mindig csak második lehet valaki mellett? Hányan választanák inkább a szabadságot és önbecsülést egy ilyen árulás után? Ti mit tennétek a helyemben?