Két tűz között: Amikor a saját anyósom vádolt meg drogokkal

– Te tényleg azt hiszed, hogy nem látom, mi folyik itt? – csattant fel Éva néni, miközben a leveseskanalat olyan erővel tette le az asztalra, hogy a porcelán csilingelt. A családi vacsora, ami békésen indult, hirtelen fagyos csöndbe borult. Minden szem rám szegeződött. A férjem, Gábor döbbenten nézett rám, a kisfiam, Marci pedig értetlenül pislogott az asztal fölött.

– Miről beszélsz, Éva néni? – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett.

– Ne játszd meg magad, Luci! – folytatta. – Mindenki látja, hogy valami nincs rendben veled. Folyton fáradt vagy, ideges, és… – itt jelentőségteljesen rám nézett – …azt is hallottam, hogy furcsa emberekkel találkozol a játszótéren.

A levegő megfagyott. Gábor anyja mindig is nehéz természet volt, de soha nem ment ilyen messzire. A szívem hevesen vert, a kezem ökölbe szorult az asztal alatt.

– Ez nem igaz! – sziszegtem. – Csak egyedül vagyok sokat Marcival, és néha beszélgetek más anyukákkal. Nem tudom, honnan veszed ezt a hülyeséget.

– Hülyeség? – Éva néni hangja egyre élesebb lett. – Akkor miért találtam gyógyszeres dobozt a táskádban? És miért jött ki múltkor olyan furcsán a fürdőből?

Gábor közbeszólt: – Anya, elég legyen! Luci nem drogos!

De Éva néni nem hagyta annyiban. – Ha ti nem tesztek semmit, majd én! Nem fogom hagyni, hogy Marci veszélyben legyen.

Aznap este alig tudtam aludni. Gábor próbált nyugtatni, de láttam rajta is a bizonytalanságot. Másnap reggel csöngettek. Két idegen állt az ajtóban: egy nő és egy férfi. Bemutatkoztak: a gyámhatóságtól jöttek.

– Jó napot kívánunk, Lucza Luciát keressük. Bejelentés érkezett ön ellen kábítószer-fogyasztás gyanújával kapcsolatban – mondta a nő hivatalos hangon.

A föld mintha kicsúszott volna a lábam alól. Marci ijedten bújt mögém.

– Ez valami tévedés – suttogtam.

A következő hetek rémálomként teltek. Vizsgálatok, kérdések, orvosi tesztek. Minden lépésemet figyelték. Az óvodában is suttogtak mögöttem: „Az a Luci… biztos valami baja van.”

Gábor próbált mellettem állni, de éreztem rajta a feszültséget. Egy este összevesztünk.

– Miért nem hiszel nekem? – kérdeztem sírva.

– Hiszek neked! Csak… anyám olyan meggyőző volt. És tényleg sokat vagy levert mostanában…

– Mert egyedül vagyok mindennel! Te dolgozol reggeltől estig, Éva néni csak kritizál! Ki segít nekem? Ki kérdezi meg, hogy bírom-e?

A feszültség egyre nőtt köztünk. Marci is megérezte: éjszakánként bejött hozzánk sírva.

A vizsgálatok végül kimutatták: semmilyen tiltott szer nincs a szervezetemben. De a bélyeg ott maradt rajtam. Az óvodában már másként néztek rám az anyukák. A családban is megmaradt a feszültség.

Egy vasárnap Éva néni váratlanul beállított hozzánk.

– Beszélni akarok veled – mondta halkan.

Leültünk a konyhában. Hosszú percekig csak hallgattunk.

– Tudom, hogy hibáztam – kezdte végül. – De féltem Marcitól… féltem attól, hogy elveszítem őt is, mint annak idején az apját.

Akkor értettem meg: Éva néni sosem dolgozta fel Gábor apjának halálát, aki fiatalon halt meg alkoholproblémák miatt.

– De én nem vagyok az apja! – mondtam halkan.

– Tudom… csak… bocsáss meg nekem! – sírta el magát.

Nem volt könnyű megbocsátani. A bizalom lassan épült újra. Gáborral is sokat beszélgettünk arról, mennyire fontos lenne több támogatást adni egymásnak.

Azóta is gyakran eszembe jut az egész történet. Vajon hány anya kerül ilyen helyzetbe? Hány családot tesz tönkre egyetlen rosszindulatú szó vagy félreértés?

Talán sosem lesz már minden olyan, mint régen… De vajon lehet-e újra bízni azokban, akik egyszer már hátba szúrtak minket?