Ugyanazon tető alatt, szabadság nélkül: Az én harcom önmagamért

– Katalin, hol van a fizetésed? – Gábor hangja élesen hasított át a konyhán, miközben én még a kabátomat sem vettem le. A kezem remegett, ahogy a táskámban kutattam a boríték után. Tudtam, hogy ha nem adom oda azonnal, abból baj lesz.

– Itt van, csak… – próbáltam magyarázkodni, de már kitépte a kezemből.

– Ne húzd az időt! Tudod jól, hogy minden forintnak helye van. – A szeme villant, és én összerezzentem.

Ez volt a mindennapom. Hétfő reggelente a 4-es villamoson ülve néztem az embereket: nők, férfiak, gyerekek – mindannyian siettek valahová. Vajon hányan érzik magukat ugyanígy csapdában? Vajon hányan adják oda mindenüket valakinek, aki sosem elégedett?

Gáborral tíz éve vagyunk házasok. Az elején minden más volt. Udvarolt, virágot hozott, még a Margitszigeten is piknikeztünk egyszer. Aztán megszületett Marci fiunk, és mintha minden megváltozott volna. Gábor egyre feszültebb lett, elvesztette a munkáját a gyárban, én pedig visszamentem dolgozni egy könyvelőirodába. Onnantól kezdve minden hónapban elvette tőlem a fizetésemet.

– Ez így normális – mondogatta anyám is. – A férfi dolga beosztani a pénzt.

De én egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vagyok több egy pénzforrásnál. Minden reggel korán keltem, főztem, takarítottam, dolgoztam – aztán este Gábor számonkérte rajtam a kiadásokat.

Egyik este Marci sírva jött hozzám:

– Anya, miért kiabál veled apa mindig?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Aztán jött az a nap, amikor a munkahelyemen Erzsi kolléganőm megkérdezte:

– Kati, miért vagy mindig ilyen fáradt? Valami baj van otthon?

Először tagadtam. De Erzsi nem hagyta annyiban.

– Nézd, én is átmentem ezen. Az én férjem is ilyen volt. De tudod mit? Eljöttem tőle. Most albérletben lakom a lányommal, és először érzem magam szabadnak.

Aznap este nem tudtam aludni. Vajon én is képes lennék rá? Elhagyni Gábort? Mi lesz Marcival? Hova mennék? Anyám biztosan ellenem fordulna.

A következő hetekben egyre többször gondoltam arra, hogy változtatnom kell. De Gábor minden alkalommal emlékeztetett rá, hogy nélküle semmire sem mennék.

– Ki tartana el téged? – kérdezte gúnyosan. – Egyedül úgysem boldogulnál.

Egyik este Marci lázas lett. Gábor nem volt otthon, dolgozni ment éjszakára alkalmi munkára. Egyedül vittem le Marcit az ügyeletre. Ott ültem vele a váróban, és néztem az anyákat: volt köztük fiatalabb és idősebb is, de mindegyikük szemében láttam valami erőt. Akkor döntöttem el: nem akarom többé így élni az életem.

Másnap reggel Erzsitől kértem segítséget. Ő ajánlott egy női jogvédő szervezetet Budán. Félve mentem el hozzájuk, de olyan kedvesek voltak! Elmondták, hogy nem vagyok egyedül, és segítenek albérletet találni.

Otthon Gábor persze észrevette, hogy valami megváltozott bennem.

– Mit titkolsz előlem? – kérdezte dühösen.

– Semmit – feleltem halkan, de már nem féltem tőle úgy, mint régen.

Egy hét múlva összepakoltam néhány ruhát és Marci kedvenc játékait. Amikor Gábor hazaért, már nem voltunk ott.

Anyám persze kiabált velem telefonon:

– Hogy tehetted ezt? Mit gondolnak majd a szomszédok?

De Erzsi mellettem állt. Az első éjszakát nála töltöttük. Marci hozzám bújt:

– Anya, most már nem fogsz sírni?

– Nem fogok sírni – ígértem neki.

Azóta eltelt három hónap. Még mindig félek néha: hogyan fogom eltartani magunkat? Mi lesz Marcival az iskolában? De minden nap egy kicsit bátrabb vagyok.

A legnehezebb az volt elfogadni: nem vagyok hibás azért, ami történt velem. És hogy jogom van szabadnak lenni.

Most itt ülök az új lakásunkban Zuglóban, nézem Marcit játszani a szőnyegen és arra gondolok: vajon hány nő él még ma is ugyanebben a csapdában? Hányan hiszik el azt a hazugságot, hogy csak akkor érnek valamit, ha mindent feladnak magukból?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni azt, hogy valaki elveszi tőlünk az életünket?