Amikor az igazság jobban éget, mint a betegség: Egy magyar apa vallomása

– Apa, miért sírsz? – kérdezte Anna, miközben a kórházi ágyon feküdt, az infúzió csöve vékony karjába szúrva. A szívem összeszorult. Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, markoltam a kezembe gyűrt zsebkendőt, és próbáltam nem összeroppanni.

Az orvosok napok óta vizsgálták Annát. Magas láz, furcsa vérkép, semmi sem stimmelt. Eszter, a feleségem, két hete eltűnt. Egy reggel csak egy cetlit hagyott: „Bocsáss meg.” Azóta egyedül voltam Annával. Azt hittem, ez a legrosszabb, ami történhet. Tévedtem.

Egyik este bejött hozzám dr. Kovács, az osztályvezető. – Sándor, le kell ülnünk beszélni – mondta halkan. – Olyan genetikai eltérést találtunk Annánál, ami… nos, nem egyezik az ön mintájával.

Először nem értettem. Aztán hirtelen minden világossá vált. Anna nem az én lányom. A föld kicsúszott a lábam alól. Az egész életem egy hazugság volt? Eszter éveken át játszotta a tökéletes feleséget, miközben egy másik férfi gyermekét neveltem?

Hazafelé menet a villamoson csak bámultam ki az ablakon. A Duna sötét volt, a város fényei elmosódtak a könnyeimtől. Eszembe jutottak az első közös karácsonyaink Annával, ahogy együtt díszítettük a fát Zuglóban, Eszter nevetése, Anna első lépései… Most mindez értelmetlennek tűnt.

Otthon a lakás üres volt. A falon még ott lógtak a családi fotók: Anna mosolyog az iskolai ünnepségen, Eszterrel kézen fogva sétálunk a Margitszigeten. Letéptem egy képet a falról és összegyűrtem. Aztán sírva roskadtam le a kanapéra.

Másnap reggel Anna gyenge volt, de mosolygott rám. – Apa, ugye nem lesz baj? – kérdezte halkan.

– Nem lesz semmi baj, kicsim – hazudtam neki. Mert még mindig az én lányom volt. Vagy legalábbis annak akartam hinni.

A következő hetekben próbáltam elérni Esztert. Hívtam, írtam neki, de semmi válasz. Anyósom, Ilona néni is csak sírt a telefonban: – Sándor, én sem tudom, hol van… De Anna miatt erősnek kell lenned!

A munkahelyemen is mindenki furcsán nézett rám. A főnököm, Tamás odahívott: – Sanyi, ha kell szabadság, szólj nyugodtan! Tudom, most nehéz…

De mit mondhattam volna? Hogy egész életemben egy idegen gyermekét neveltem? Hogy a feleségem elárult? Hogy már azt sem tudom, ki vagyok?

Egy este Anna elaludt mellettem a kanapén. Néztem az arcát: mennyire hasonlít Eszterre! Vajon ki lehet az igazi apja? Egy régi szerető? Egy futó kaland? Vagy valaki, akit ismertem is?

A gondolatok őrületbe kergettek. Egyik éjjel felhívtam Esztert újra és újra. Végül felvette.

– Sándor… – suttogta megtörten.

– Miért tetted ezt velünk? – kiáltottam rá zokogva. – Miért hazudtál nekem éveken át?

– Nem akartalak bántani… Féltem… Anna mindig is a te lányod volt… legalábbis lélekben… – sírt ő is.

– Ki az apja? – kérdeztem rekedten.

– Egy régi barát… már nincs is az országban… De kérlek, ne hagyd el Annát! Ő csak téged ismer apjaként!

Letettem a telefont. Dühös voltam és összetört. De amikor reggel Anna rám mosolygott álmosan: „Jó reggelt, apa!”, rájöttem, hogy nem tudom őt elhagyni.

Azóta minden nap harc önmagammal. Néha úgy érzem, nem vagyok elég jó. Máskor meg azt gondolom: talán nem a vér számít, hanem az együtt töltött évek.

A családunk szétesett. Az anyósom segíteni próbál, de ő is csak árnyéka önmagának. A barátaim közül sokan elfordultak tőlem – vagy csak nem tudják, mit mondjanak.

Anna betegsége lassan javulni kezdett. Egy nap odabújt hozzám és azt mondta: – Apa, te vagy a legjobb barátom.

Ekkor rájöttem: lehet, hogy nem én adtam neki az életet, de én tanítottam meg járni, beszélni, szeretni. Én vigasztaltam meg minden elesés után.

De vajon képes vagyok-e megbocsátani Eszternek? Újra bízni valakiben? És ha Anna egyszer megtudja az igazat… vajon akkor is szeretni fog még?

Talán sosem lesz válasz ezekre a kérdésekre. De minden reggel újra felkelek érte.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora árulást? Vagy örökre elveszik bennünk valami ilyenkor?