Hetvenévesen rájöttem: a legnagyobb rémálom nem az üres tér, hanem a zsúfolt ház idegenekkel – az én családommal

– Már megint nem azt vetted, amit kértem! – csattant fel Dóra, a menyem, miközben a szatyorból előhúzta a félbarna kenyeret. – Mondtam, hogy teljes kiőrlésűt hozz! Máté nem eheti ezt, tudod jól.

Ott álltam a konyha közepén, remegő kézzel, hetven évem minden fáradtságával. A hátam mögött a hűtő zúgott, az ablakon túl a tavaszi eső kopogott. Dóra hangja éles volt, mint egy kés. A fiam, Gábor, csak fel sem nézett a telefonjából.

– Bocsánat, Dóra – mondtam halkan. – Elfelejtettem. Sok volt ma a sorbanállás a boltban.

– Mindig van valami kifogás – legyintett. – Majd én elintézem legközelebb.

Aztán kiviharzott a konyhából. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha én is csak egy felesleges tárgy lennék ebben a házban. Pedig ez az én házam volt. Itt nőtt fel Gábor, itt halt meg az én Laci férjem is. Most mégis úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

A nappaliban Máté, az unokám, hangosan játszott a tableten. Próbáltam megszólítani:

– Mátéka, segítenél nekem bevinni a szatyrot?

– Most nem érek rá! – kiáltotta vissza anélkül, hogy rám nézett volna.

Leültem az ablak mellé. Néztem az esőt és azt kívántam, bárcsak visszamehetnék az időben. Akkoriban még együtt főztünk Gáborral, Laci nevetett az asztalnál. Most mindenki csak rohan, mindenki ideges. Én pedig csak útban vagyok.

Este Dóra hangosan telefonált az anyjával:

– Anyu, komolyan mondom, már nem bírom tovább. Mindent nekem kell csinálni! Az anyósom csak ül egész nap és panaszkodik…

A szavak úgy csaptak arcon, mintha pofont kaptam volna. Nem panaszkodtam soha. Csak szerettem volna egy kedves szót. Egy ölelést. Egy köszönömöt.

Gábor késő este jött be hozzám.

– Anya, beszélni akarunk veled – mondta feszülten.

Leültünk hárman az étkezőasztalhoz. Dóra karba tett kézzel nézett rám.

– Anya – kezdte Gábor –, gondolkodtunk rajta… Ez a ház nagy nekünk is. Sok a rezsi, sok a gond vele. Mi lenne, ha eladnánk és vennénk két kisebb lakást? Neked is könnyebb lenne egy garzonban.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom.

– Ez az otthonom – suttogtam. – Itt éltem le az életemet.

– De hát mi is itt élünk! – vágott közbe Dóra. – Nekünk is jár valami! Nem gondolod?

Gábor nem nézett rám. Tudtam: már eldöntötték nélkülem.

Aznap éjjel alig aludtam. Az emlékek kavarogtak bennem: Laci mosolya, Gábor első lépései, karácsonyi vacsorák illata… És most? Most csak idegenek között vagyok saját házamban.

Másnap reggel elhatároztam: nem hagyom magam. Elővettem Laci régi fényképeit, kiraktam őket a nappaliba. Dóra persze rögtön szólt:

– Ezeket vidd vissza! Nem illik a dizájnhoz!

– Ez az én otthonom is – mondtam először hangosan és határozottan.

Dóra felhúzta a szemöldökét:

– Hát jó…

Aztán egész nap került engem.

Délután átjött Marika szomszédasszony teázni.

– Anna drága, mi van veled? Olyan sápadt vagy…

Elmeséltem neki mindent: hogy mennyire idegennek érzem magam a saját házamban; hogy Gábor már nem beszélget velem; hogy Dóra mindenért hibáztat; hogy Máté sem keres már engem.

Marika megszorította a kezem:

– Tudod mit? Állj ki magadért! Ez még mindig a te otthonod! Ha hagyod magad eltaposni, sosem lesz jobb.

Aznap este először szóltam oda Gábornak:

– Fiam, szeretném, ha holnap együtt reggeliznénk. Régen mindig együtt ettünk vasárnaponként.

Gábor meglepődött:

– Jó… rendben anya.

Másnap reggel leültünk hárman az asztalhoz. Csend volt. Aztán megszólaltam:

– Szeretném, ha tudnátok: nem akarok útban lenni senkinek. De ez az otthonom is. Nem fogom eladni csak azért, mert nektek kényelmesebb lenne.

Dóra dühösen felállt:

– Akkor majd mi költözünk el!

Gábor csak nézett rám hosszan.

– Anya… te tényleg így érzed?

Bólintottam.

Aznap délután Dóra összepakolt pár dolgot és elment Mátéval az anyjához pár napra. Gábor csendben maradt otthon velem.

Este leült mellém:

– Sajnálom anya… Nem vettem észre, mennyire bántunk veled. De nekem is nehéz… Dóra folyton panaszkodik rád… Én meg két tűz között vagyok.

Megfogtam a kezét:

– Tudom fiam. De neked is ki kell állnod magadért – és értem is néha.

Két nap múlva Dóra visszajött Mátéval. Nem szólt hozzám semmit, de legalább nem kiabált többet. Gábor próbált többször beszélgetni velem; Máté is néha odabújt hozzám egy mesére.

Nem lett minden tökéletes – de legalább már nem voltam láthatatlan.

Most itt ülök hetvenévesen az ablakban és nézem az esőt. Már nem félek az üres háztól – inkább attól félek, hogy elveszítem önmagam azok között, akiknek mindent adtam.

Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hány nagymama vagy nagypapa ül most csendben egy sarokban és vár egy kedves szóra? Meddig tűrjük még ezt mi idősek? És vajon tényleg csak akkor vesznek majd észre minket, ha már nem leszünk?