Meg lehet bocsátani egy családi tartozást? Egy adósság, ami szétfeszítette a házasságomat
– Megint nem fizettük be a villanyszámlát – suttogtam, miközben a konyhaasztalon tornyosuló borítékokat néztem. Gábor, a férjem, csak bámulta a laptopját, mintha nem is hallotta volna.
– Tudom, Éva. De most tényleg nincs miből – mondta fáradtan, és a hangja olyan nehéz volt, mintha minden szóval egy követ emelne.
A gyomrom összeszorult. Öt éve cipeljük ezt a titkot: a pénzt, amit Gábor szüleinek adtunk kölcsön. 2,5 millió forint. Nekünk ez egy kisebb lakás ára volt. Nekik – az utolsó esély, hogy ne vigye el a házukat a végrehajtó.
Még most is tisztán emlékszem arra az estére. Ott ültünk Gábor szüleinél, a panelban, ahol mindig kicsit dohos szag volt. Anyósom, Margit néni sírt, apósom, Lajos bácsi csak a padlót bámulta. Gábor úgy szorította a kezemet az asztal alatt, hogy majdnem elzsibbadt.
– Évikém, Gáborkám… Már nincs kihez fordulnunk – suttogta Margit néni. – A bank már fenyegetőzik…
Gábor rám nézett, könyörgő szemekkel. Láttam benne a félelmet és a szégyent. Bólintottam. Még aznap átutaltam nekik a pénzt.
Azóta minden megváltozott. Először azt ígérték, egy éven belül visszaadják. Aztán két év lett belőle. Aztán már szóba sem került. Mi is hallgattunk – udvariasságból, lojalitásból, reményből.
De most… Most már a mi életünk is széthullik. Gábor tavaly elvesztette az állását az autógyárban. Én félállásban dolgozom a könyvtárban, mert itthon kell lennem a kislányunkkal, Zsófival, aki születése óta asztmás. Minden forint számít.
Egy este, amikor Zsófi már aludt, odafordultam Gáborhoz:
– Beszélnünk kell velük – mondtam halkan.
– Miről? – kérdezte úgy, mintha nem értené.
– A pénzről. Most már nekünk van rá szükségünk.
Gábor nagyot sóhajtott.
– Nem lehet, Éva. Még rosszabb helyzetben vannak, mint mi. Anyám alig tud járni a csípőműtét után, apám meg éjszakánként portáskodik pár ezer forintért…
– De ez A MI pénzünk! – tört ki belőlem. – Ha meglenne, fizethetnénk Zsófi gyógytornáját vagy legalább törleszthetnénk a lakáshitelt!
Gábor csak nézett maga elé sokáig. Aztán felállt és átment a másik szobába.
Azóta valami végleg eltört köztünk. Minden beszélgetés veszekedésbe vagy kínos hallgatásba fulladt. Úgy éreztem, elárultak – ő is és a szülei is.
Végül összeszedtem magam és felhívtam Margit nénit.
– Margit néni… Szeretnék beszélni arról a pénzről, amit kölcsönadtunk…
A vonal másik végén csend lett.
– Évikém… Azt hittem, már elfelejtettétek…
– Nem felejtettük el. Most nagyon nagy szükségünk lenne rá.
Margit néni sírni kezdett. Arról beszélt, hogy az ő nyugdíja kevés, mennyi gyógyszert kell szednie, hogy „családon belül nem illik pénzt számolgatni”.
Amikor letettem a telefont, Gábor dühösen rám förmedt:
– Hogy tehetted ezt? Tudod, mennyire megviseli anyámat! Tényleg tönkre akarod tenni őket?
– És velünk mi lesz? Miért fontosabbak ők nálad, mint mi? – zokogtam.
Zsófi felébredt és sírni kezdett. Magamhoz öleltem, miközben patakzottak a könnyeim.
Innentől idegenek lettünk egymásnak egy fedél alatt. Gábor egyre többször ment el otthonról szó nélkül. Én bezárkóztam a fürdőszobába és némán sírtam.
A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. Egyik nap odajött hozzám Ildikó, a kolléganőm:
– Évi, mi van veled? Árnyék vagy önmagadnak.
El akartam mondani mindent, de nem ment. Szégyelltem magam – az adósság miatt, az erőtlenségem miatt, amiért még saját családomban sem tudok határt húzni.
Aztán egy nap levelet kaptunk a banktól: felmondással fenyegettek a hitel miatt. Ez volt az utolsó csepp.
Este leültem Gáborral szemben:
– Dönteni kell. Vagy kiállunk magunkért és megpróbáljuk megmenteni az életünket, vagy hagyjuk tovább ezt az önámítást és együtt süllyedünk el velük.
Gábor sokáig csak nézett rám némán. Végül megszólalt:
– Nem tudok választani közted és közöttük.
Akkor értettem meg: ez nem csak pénzről szól. Ez valami sokkal mélyebb – családi lojalitásról, bűntudatról, félelemről az elutasítástól.
Elkezdünk párterápiára járni. Ott hallottam először Gábortól:
– Jobban félek attól, hogy rossz fiú leszek anyám szemében, mint attól, hogy rossz férj leszek neked.
Ez jobban fájt mindennél.
Nem tudom még, hogyan végződik ez a történet. Vajon képes leszek megbocsátani az apósoméknak? Gábor egyszer végre kiáll majd mellettünk? Lehet-e szeretni valakit úgy igazán, hogy közben igazságot is követelünk tőle?
Néha Zsófira nézek és azon gondolkodom: vajon azt tanítom neki ezzel az egésszel, hogy meg kell bocsátani – vagy csak azt látja rajtam keresztül, mennyire tehetetlen vagyok? Tényleg mindent el kell néznünk annak, aki család? Ti mit tennétek az én helyemben?