Kizárva a Boldogságból: Egy Mostohaanya Vallomása

– Nem akarom, hogy ott legyél – mondta Anna, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kezében szorongatta a teáscsészét. A hangja remegett, de a tekintete kemény volt. A szívem összeszorult, mintha valaki ököllel ütötte volna meg.

– Anna, kérlek… – próbáltam megszólalni, de a hangom elcsuklott.

– Ez az én napom lesz, anya. Vagyis… Katalin. – Javította ki magát, és ezzel mintha egy kést döfött volna belém.

Tizenhárom éve vagyok az életében. Tizenhárom éve próbálom betölteni azt az űrt, amit az édesanyja halála hagyott maga után. Amikor Tamás, a férjem bemutatott neki, Anna még csak kilencéves volt. Az első évek nehezek voltak – sírások, dühkitörések, csendes esték, amikor csak ketten ültünk a kanapén, és néztük a tévét, mintha minden rendben lenne.

Azt hittem, idővel megszeret. Hogy egyszer majd tényleg az anyja lehetek. De most itt ülök a konyhában, és hallgatom, ahogy kizár az életének egyik legfontosabb pillanatából.

– Miért? – kérdeztem halkan. – Mit tettem rosszul?

Anna sóhajtott. – Nem rólad van szó. Csak… Szeretném, ha ez a nap tényleg rólam szólna. És úgy érzem, ha te ott vagy… mindenki csak azt nézi majd, hogy ki vagy te nekem. Nem akarok magyarázkodni.

– De hát én vagyok… – kezdtem újra, de elakadtam. Mi is vagyok én neki? Egy idegen? Egy pótanya? Egy szükséges rossz?

Tamás este csendben jött haza. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Megint beszéltetek? – kérdezte óvatosan.

– Nem hív meg az esküvőjére – mondtam ki végül.

Tamás arca elkomorult. – Megpróbálok beszélni vele.

– Ne tedd – ráztam meg a fejem. – Ez az ő döntése.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban az elmúlt éveket: az első közös karácsonyunkat, amikor Anna nekem adta az óvodában készített díszt; azt a nyarat Balatonon, amikor először hívott „anyának”, igaz, csak véletlenül; aztán a kamaszkor viharait, amikor hetekig nem szólt hozzám.

Azt hittem, mindez számít. Hogy ezekből épül fel egy család.

Másnap reggel Anna már nem volt otthon. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne haragudj rám.”

A munkahelyemen is nehezen ment minden. A kolléganőm, Judit odajött hozzám ebédszünetben.

– Mi baj van veled mostanában? Olyan fáradtnak tűnsz.

Elmeséltem neki mindent. Judit csak bólogatott.

– Tudod, Kati, az én lányom is volt ilyen… De végül mindig visszatalált hozzám. Adj neki időt.

De mi van, ha Anna nem talál vissza? Ha örökre kívül maradok az életén?

Az esküvő napján Tamás elment nélkülem. A ház üres volt és csendes. Az ablakból néztem a kertet, ahol annyiszor játszottunk Annával gyerekkorában. Most minden emlék fájt.

Délután csörgött a telefonom. Anna volt az.

– Katalin… csak azt akartam mondani… köszönöm mindent. Tudom, hogy nem volt könnyű velem.

A hangja megremegett. Éreztem, hogy sír.

– Szeretném, ha egyszer majd megbocsátanál nekem.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és potyogtak a könnyeim.

Este Tamás hazajött. Leült mellém a kanapéra.

– Szép volt az esküvő – mondta halkan. – De hiányoztál neki. Láttam rajta.

Sokáig ültem ott mozdulatlanul. Vajon tényleg hiányoztam? Vagy csak a lelkiismerete szólt belőle?

Most itt ülök ebben a csendes házban, és azon gondolkodom: lehet-e valaha igazi családja annak, aki csak „pótanya”? Vagy örökre kívülálló maradok?

Ti mit gondoltok? Lehet egy mostohaanya valaha is igazi anya? Vagy mindig csak vendég marad a családban?