Önmagam keresése: Egy anya útja a hit és önfelfedezés felé

„Miért nem tudsz végre egy kicsit magaddal is törődni, Éva?” – csattant fel a lányom, Zsófi, miközben az ajtót becsapta maga mögött. A hangja még sokáig visszhangzott a fejemben, ahogy ott álltam a konyhában, a mosatlan edények között. A kezem remegett, ahogy letettem a poharat. Azt hiszem, akkor értettem meg először igazán, mennyire elveszítettem önmagam.

Aznap este különösen sötét volt az ég, az eső monoton kopogása mintha csak az ürességemet verte volna vissza. A férjem, Gábor, már órákkal korábban elaludt a tévé előtt. A fiam, Marci, a szobájában játszott a számítógépén. Én pedig ott álltam, és azon gondolkodtam: mikor lettem láthatatlan? Mikor váltam puszta szolgává ebben a házban?

Tizenhét éve vagyok anya. Tizenhét éve minden reggel korábban kelek, mint bárki más, hogy elkészítsem a reggelit, bepakoljam az uzsonnákat, összeszedjem a szennyest. Mindig mindenkire figyeltem – csak magamra nem. Amikor Zsófi kicsi volt, azt hittem, ez így természetes. Az anyaság áldozatot kíván – ezt tanították nekem is. De mostanra úgy éreztem, mintha egy sötét alagútban lennék, ahol már nem látom a fényt.

Aznap este elővettem egy régi naplómat. Az első oldalon ez állt: „Éva vagyok, szeretek rajzolni és verseket írni.” Elmosolyodtam – mikor rajzoltam utoljára? Mikor írtam le egyetlen gondolatomat is? A könnyeim potyogtak a lapokra.

Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el dolgozni. Zsófi rám sem nézett. Marci csak annyit mondott: „Anya, hol van a tornazsákom?” Úgy éreztem, mintha mindenki csak egy szolgáltatást várna tőlem. Délután elmentem sétálni a közeli templomhoz. Nem vagyok vallásos – legalábbis eddig azt hittem –, de valami húzott oda.

A templomban csend volt és meleg. Leültem egy padba, és először imádkoztam őszintén: „Istenem, segíts megtalálni önmagam! Segíts, hogy ne csak másokért éljek!” Nem történt semmi látványos – de mintha egy kicsit könnyebb lett volna a szívem.

Hazafelé találkoztam Rékával, a régi barátnőmmel. „Éva! De régen láttalak! Hogy vagy?” – kérdezte mosolyogva. Először azt akartam mondani: „Jól.” De helyette kibukott belőlem: „Fáradt vagyok. Úgy érzem, elveszítettem magam.” Réka megölelt. „Gyere el velem jövő héten a női körbe! Ott mind ilyenek vagyunk.”

A női kör egy kis közösség volt a plébánián. Tíz nő ült körben, mindegyikük más-más történettel. Egyikük férje elhagyta, másikuk beteg gyereket nevelt. Mindenki sírt és nevetett egyszerre. Megdöbbentett, mennyire hasonlítunk egymásra.

Hetente jártam vissza. Egyre többet beszéltem magamról – először félve, aztán egyre bátrabban. Imádkoztunk együtt, beszélgettünk Istenről és arról, hogyan lehetünk többek annál, amit mások elvárnak tőlünk.

Otthon persze nem ment minden simán. Gábor egyre ingerültebb lett: „Minek jársz oda? Nem lenne jobb inkább itthon segíteni?” Zsófi is gúnyolódott: „Anya megtért! Most már csak imádkozni fogsz?” Néha úgy éreztem, kettészakadok: egyik oldalon ott voltak ők – a családom –, másik oldalon pedig én magam.

Egy este Marci bejött hozzám: „Anya… miért sírsz mostanában ilyen sokat?” Megsimogattam a fejét: „Mert keresem azt az Évát, aki régen voltam.” Marci csak bólintott: „Szerintem jó lenne megtalálni.”

A női körben egyszer azt mondta Kati néni: „Az igazi hit nem abban van, hogy mindent feladunk másokért. Hanem abban, hogy megtaláljuk magunkban Istent – és így tudunk igazán adni.” Ez a mondat napokig visszhangzott bennem.

Elkezdtem újra rajzolni. Először csak titokban – aztán egyszer Zsófi meglátta az egyik vázlatomat. „Ez tényleg te csináltad?” – kérdezte döbbenten. Bólintottam. „Nagyon szép…” – mondta halkan.

Gáborral sokat veszekedtünk azóta is. Néha azt mondja: „Megváltoztál.” Igen – megváltoztam. Már nem csak anya vagyok és feleség. Éva is vagyok.

A legnehezebb mégis az volt elfogadni: nem baj, ha néha magamat választom. Nem önzés ez – hanem életmentés.

Most itt ülök a régi naplóm felett, és újra írok. Már nem félek attól, hogy mit gondolnak rólam mások. Tudom: Isten szeret engem így is – sőt, talán így igazán.

Vajon hányan érzik még magukat elveszettnek ebben az országban? Hányan felejtették el saját nevüket az anyaság vagy a házasság árnyékában? Ti mit tennétek a helyemben? Vissza lehet találni önmagunkhoz anélkül, hogy elveszítenénk azokat, akiket szeretünk?