„Nekem csak az unokám vagy?” – Egy magyar család csendes háborúja

– Miért nem jössz át hozzánk, mama? – kérdezte Bence, miközben az ablakpárkányon ülve bámulta a játszótér felé siető nagymamát. A hangja halk volt, de a szeme tele reménnyel.

A szívem összeszorult. Megint. Minden reggel ugyanaz: anyósom, Ilona, sietve viszi a táskáját, benne házi süteményekkel, játékokkal, és egyenesen a lányához, Zsuzsához tart. Ott várja őt az unokája, Marci – az „igazi” unoka. Bence, az én fiam, csak nézi őket az ablakból. Néha integetnek neki, de Ilona sosem hívja le magához.

A férjem, Gábor, próbálja elütni a dolgot egy-egy poénnal: „Anyám ilyen, ne vedd magadra!” De én már nem tudom nem magamra venni. Mert nem rólam van szó. Hanem a fiamról. Arról a kisfiúról, aki minden este azt kérdezi: „Anya, én is vagyok olyan jó, mint Marci?”

Nem tudom, mikor kezdődött pontosan. Talán amikor Bence megszületett, és Ilona először jött be hozzánk a kórházba. Zsuzsa már akkor is ott volt, a hasában Marcival. Ilona csak Zsuzsa pocakját simogatta, nekem egy kényszeredett mosolyt dobott. Akkor még azt hittem, csak fáradt.

De aztán minden alkalommal éreztem: valami nincs rendben. Ha együtt ebédeltünk vasárnaponként – nálunk vagy Zsuzsáéknál –, Ilona mindig Marcit ültette maga mellé. Bencének csak odavetett egy szelet kalácsot: „Vegyél magadnak.”

A karácsony volt a legrosszabb. Marci hatalmas LEGO-t kapott, Bence egy olcsó kis autót. A férjem próbált viccelődni: „Legalább nem lesz veszekedés!” De Bence arcán láttam a csalódást.

Egyik este már nem bírtam tovább.
– Gábor, beszélnünk kell – mondtam halkan.
– Tudom, mire gondolsz – sóhajtott fel. – De mit csináljak? Anyám mindig is Zsuzsát szerette jobban.
– De ez nem igazságos! Bence is az unokája! Nem látod, mennyire bántja?
– Majd kinövi…

De Bence nem nőtte ki. Egyre csendesebb lett. Már nem akart lemenni a játszótérre sem, ha tudta, hogy Marci és Ilona ott vannak.

Egyik délután Zsuzsa átjött hozzánk.
– Te is túl érzékeny vagy – mondta nekem. – Anyu csak segíteni akar nekem, mert egyedül nevelem Marcit.
– És Bence? Ő nem számít?
– Ne haragudj, de neked ott van Gábor. Nekem nincs senkim.

Nem tudtam mit mondani. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Hogy akinek nehezebb az élete, annak jár több szeretet?

Az óvodai anyák napi ünnepségen Ilona természetesen Zsuzsával és Marcival ült az első sorban. Bence engem keresett a szemével. Amikor vége lett a műsornak, Ilona odajött hozzám.
– Szép volt Bence verse – mondta fagyosan –, de Marci mennyivel ügyesebb volt! Ugye láttad?

Hazafelé Bence csak annyit kérdezett:
– Anya, miért nem szeret engem a mama?

Akkor este sírtam először igazán hangosan. A fürdőszobában ültem a kád szélén, és zokogtam. Nem magam miatt – hanem Bence miatt. Hogy lehet ezt egy gyereknek elmagyarázni?

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és bekopogtam Ilonához.
– Beszélhetnénk? – kérdeztem.
– Most sietek Zsuzsához…
– Csak két percet kérek!

Leültünk az előszobában.
– Ilona néni… Nem veszi észre, hogy Bencének fáj ez az egész? Hogy úgy érzi: maga nem szereti őt?
Ilona vállat vont.
– Nem lehet mindenkit ugyanúgy szeretni. Zsuzsa egyedül van, neki nagyobb szüksége van rám.
– De Bence is az unokája!
– Nézd… te sosem voltál igazán családtag számomra. És Bence… hát… ő Gábor fia, de…
– De?
– Nem tudom… valahogy máshogy érzem magam vele.

Ott ültem és éreztem: hiába minden szó.

Azóta próbálok erős lenni Bencéért. Minden este elmondom neki: „Te vagy a legcsodálatosabb kisfiú.” De látom rajta: hiányzik neki a nagymama szeretete.

A férjemmel egyre többet veszekszünk emiatt.
– Miért nem állsz ki végre mellettünk? – kérdezem tőle.
– Mit vársz tőlem? Hogy veszekedjek anyámmal?
– Hogy legalább próbáld megérteni a fiadat!

Egyik hétvégén eldöntöttem: elmegyünk vidékre az én szüleimhez. Ott Bence végre felszabadult volt – nagypapa traktort mutatott neki, nagymama palacsintát sütött csak neki.
Hazafelé azt mondta:
– Anya, ott mindenki szeret engem!

És akkor értettem meg: nem tudom megváltoztatni Ilonát. De azt igenis eldönthetem, hogy Bencének olyan helyeket mutatok meg, ahol szeretik és elfogadják.

Azóta ritkábban találkozunk Ilonával. Gábor nehezen viseli ezt – de már nem érdekel annyira. A fiam boldogsága fontosabb lett minden családi békénél.

Néha mégis elbizonytalanodom: vajon jól döntöttem? Nem kellett volna mégis harcolnom Ilonáért? Vagy tényleg vannak olyan nagyszülők Magyarországon is, akik csak „a sajátjukat” szeretik igazán?

Ti mit tennétek a helyemben? Szó nélkül hagynátok ezt – vagy kiálltatok volna hangosabban is az igazatokért?