Tíz év után: Amikor Gyula visszatért a semmiből, minden megváltozott
– Mit keresel itt? – kérdeztem rekedten, miközben az ajtófélfába kapaszkodtam. A hangom remegett, de nem tudtam eldönteni, hogy a haragtól vagy a félelemtől. Gyula ott állt előttem, ugyanabban a kopott barna kabátban, amiben tíz évvel ezelőtt utoljára láttam. Az arca sápadt volt, a szeme alatt mély árkok húzódtak, de még mindig ugyanaz a makacs vonás ült az állán.
– Hazajöttem, Anna – mondta halkan. – Sajnálom.
A szó, amit annyiszor vártam, most üresen koppant a padlón. A gyerekeink, Zsófi és Marci, már nagyok. Tíz év alatt megtanultak nélküle élni. Én is. Vagy legalábbis ezt hittem.
Az első napokban csak néztem őt, ahogy csendben ül a konyhaasztalnál, mintha bármelyik pillanatban felébredhetnék ebből a rémálomból. Anyám is átjött, amikor megtudta, hogy Gyula visszatért. – Ne engedd vissza! – suttogta dühösen. – Egy ilyen ember nem változik meg. Gondolj a gyerekekre!
De Zsófi más volt. Tizenhét évesen már túl sokat látott. Egyik este leült mellém a kanapéra.
– Anya, beszélni akarok apával – mondta halkan.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem.
– Igen. Tudnom kell, miért ment el.
Gyula és Zsófi órákig beszélgettek. Hallottam a hangjukat a szobából: először fojtottan, aztán egyre hangosabban. Zsófi sírt. Gyula is sírt. Amikor kijöttek, Zsófi csak annyit mondott: – Most már értem.
Én nem értettem semmit. Tíz év alatt minden nap feltettem magamnak a kérdést: miért ment el? Miért hagyott magamra két gyerekkel? És most itt van, mintha semmi sem történt volna.
A faluban mindenki beszélt rólunk. A boltban suttogtak mögöttem: – Látod, Anna férje visszajött! – A szomszéd Marika néni is megállított az utcán: – Hát te ezt hogy bírod? Én már rég kidobtam volna!
De én nem tudtam kidobni. Minden este ott ültünk egymással szemben a konyhában. Néha beszélgettünk az időjárásról vagy arról, hogy Marci hogyan teljesít az iskolában. De mindig ott lógott köztünk valami kimondatlan.
Egyik este végre rászántam magam:
– Miért mentél el?
Gyula sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Féltem. Nem voltam elég jó férj, elég jó apa. Elvesztettem az állásomat, adósságba keveredtem… Azt hittem, jobb lesz nektek nélkülem.
– És most? Most jobb nekünk veled? – kérdeztem keserűen.
Gyula lehajtotta a fejét.
– Nem tudom… De szeretném megpróbálni jóvátenni.
Aznap éjjel nem aludtam. Hallgattam Gyula halk szuszogását a másik szobából, és azon gondolkodtam: lehet-e egyáltalán megbocsátani ekkora árulást? Lehet-e újrakezdeni valakivel, aki egyszer már mindent eldobott?
Marci nehezebben viselte apja visszatérését. Tizennégy éves volt, amikor Gyula elment; most huszonnégy éves férfi lett belőle. Egyik este dühösen csapta be maga mögött az ajtót:
– Nekem nincs apám! – kiáltotta.
Gyula utána akart menni, de én visszatartottam.
– Adj neki időt – mondtam csendesen.
A napok múltak, és lassan mindenki próbált alkalmazkodni az új helyzethez. Gyula munkát keresett a közeli gyárban; segített a ház körül; néha még főzött is vacsorát. De minden mozdulatában ott volt a bűntudat és a bizonytalanság.
Egy vasárnap reggel Marci váratlanul leült mellénk reggelizni. Hosszú percekig csak csendben kanalazta a levest, aztán halkan megszólalt:
– Ha tényleg maradni akarsz… akkor bizonyítsd be.
Gyula bólintott. Nem szólt semmit, csak megszorította Marci vállát.
Az életem tíz év alatt darabokra hullott, majd valahogy újra összeraktam magam. Most megint választanom kell: hagyom-e, hogy Gyula visszatérjen az életünkbe, vagy végleg lezárom ezt a fejezetet?
Anyám továbbra is ellenezte Gyula visszatérését. Egyik este sírva fakadt nálam:
– Anna, ne engedd újra összetörni magad! Gondolj arra, mennyit szenvedtél!
De én már nem voltam ugyanaz az Anna, aki tíz éve voltam. Megtanultam egyedül dönteni. Megtanultam túlélni.
Egy este Gyula odalépett hozzám a kertben:
– Szeretlek – mondta egyszerűen. – Tudom, hogy nem érdemlem meg… de szeretnék új esélyt kapni.
Néztem őt: az arcán ott volt minden fájdalom és megbánás. És én… én még mindig szerettem őt valahol mélyen.
Most itt állok egy döntés előtt: képes vagyok-e megbocsátani? Képes vagyok-e újra bízni abban az emberben, aki egyszer már mindent elvett tőlem?
Ti mit tennétek az én helyemben? Lehet egy ekkora árulást valaha is igazán megbocsátani?