A láthatatlan repedés: Hogyan veszítettem el a lányomat, Gabriellát

– Gabriella, kérlek, csak hallgass meg! – kiáltottam utána, miközben az előszobában sietve húzta fel a cipőjét. Az ajtóban még visszanézett rám, de a tekintetében már nem volt ott az a régi melegség. – Sietek, anya. Majd hívlak – mondta halkan, és becsukta maga mögött az ajtót. A csend, ami utána maradt, szinte fájt.

Nem így képzeltem el az életünket. Amikor Gabriella megszületett, azt hittem, örökké az én kislányom marad. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, és minden szeretetemet belé fektettem. Együtt nevettünk, sírtunk, titkokat osztottunk meg egymással. Ő volt a mindenem. Aztán jött Tamás.

Az első találkozásuk után Gabriella ragyogott. Tamás kedves volt, udvarias, de mindig éreztem benne valami távolságtartást velem szemben. Próbáltam közeledni hozzá, de mintha falba ütköztem volna. Az eljegyzésük után egyre kevesebb időt töltöttünk együtt. A közös vasárnapi ebédek elmaradoztak, a telefonhívások rövidültek. Eleinte azt hittem, csak az újdonság varázsa miatt van így, de ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját lányom életében.

Egyik este, amikor már hetek óta nem találkoztunk, felhívtam Gabriellát.
– Szia, kicsim! Mikor jössz át? Már nagyon hiányzol.
– Anya, most nagyon elfoglalt vagyok. Tamás dolgozik sokat, én is fáradt vagyok… Majd jövő héten talán.
A hangja fáradt volt és távoli. Letettem a telefont, és csak ültem a sötét nappaliban. A falon a közös fényképeink néztek vissza rám: Gabriella kisgyerekként az ölemben, Gabriella ballagásán, Gabriella mosolyogva mellettem a Balaton-parton. Hol tűnt el ez a lány?

Aztán jött a karácsony. Meghívtam őket vacsorára. Napokig készültem: bejgli, töltött káposzta, minden kedvence az asztalon. Amikor megérkeztek, Tamás udvariasan biccentett, Gabriella pedig sietve segített le a kabátját. Az asztalnál feszengtek. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
– Emlékszel, Gabi, amikor kicsi voltál és mindig te díszítetted fel a fát?
– Igen, anya – felelte halkan. – De most már más az életünk.
Tamás közbevágott:
– Gabriella sokat dolgozik mostanában. Kevés ideje van pihenni.
Éreztem a célzást: ne terheljem őt a múlt emlékeivel.

Az este végén Gabriella csak futólag ölelt meg.
– Köszönjük a vacsorát – mondta gyorsan.
Az ajtó becsukódott mögöttük. Egyedül maradtam a félig üres asztallal és a csenddel.

A következő hónapokban egyre ritkábban hallottam felőle. Ha hívtam, gyakran nem vette fel. Ha mégis beszéltünk, mindig sietett. Egy nap váratlanul beállított hozzám.
– Anya, beszélnünk kell – mondta komolyan.
Leültünk a konyhában.
– Tamással úgy döntöttünk, hogy elköltözünk Debrecenbe. Ott kapott munkát.
A szívem összeszorult.
– És én? Mi lesz velem?
Gabriella lesütötte a szemét.
– Anya… felnőttem. Saját életem van. Nem hagylak magadra, de most nekem is jár egy esély…
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.

Az elköltözésük után még magányosabb lettem. Próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem, olvastam, de minden apró dolog róla jutott eszembe. Egy nap összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam.
– Szia Gabi! Hogy vagy?
– Jól vagyok anya… Sietnem kell, Tamás mindjárt hazaér.
– Hiányzol…
– Nekem is… majd hívlak!
Letette.

Azóta is várom azt a hívást. Néha azon gondolkodom, hol rontottam el? Túl sokat akartam? Túl kevés voltam? Miért lett ilyen távolság köztünk? A barátnőim szerint ez természetes: minden gyerek egyszer leválik az anyjáról. De miért fáj ennyire?

Egyik este levelet írtam neki:
„Drága Gabriellám! Tudom, hogy felnőttél és saját életed van. De én mindig itt leszek neked. Szeretlek akkor is, ha már nem vagy mellettem minden nap. Csak azt kérem: néha gondolj rám úgy, mint régen… Anyád”
Nem tudom elolvasta-e valaha.

Most itt ülök az üres lakásban és hallgatom az óraketyegést. Néha felidézem a régi beszélgetéseinket:
– Anya, szerinted milyen lesz az életem?
– Boldog leszel kicsim… csak ne felejtsd el honnan jöttél.

Vajon egyszer majd újra megtaláljuk egymást? Vagy örökre elveszítettem őt? Ti mit gondoltok: lehet még hidat építeni két generáció között, ha már ennyi minden kimondatlan maradt?