„Zsuzsi, mikor lesz már unokánk?” – Egy vidéki családi hétvége, ami mindent megváltoztatott

– Zsuzsi, vendégek jönnek! – Anyám hangja remegett az izgatottságtól, de én csak a régi viták visszhangját hallottam ki belőle. A budapesti albérletem konyhájában álltam, a telefont a fülemhez szorítva, és éreztem, ahogy a mellkasom összeszorul. Péntek délután volt, és már előre tudtam, mi vár rám: újabb családi összejövetel a szülőfalumban, Tápiószentmártonban, ahol mindig idegennek éreztem magam.

– Anya, nem tudom, hogy tudok-e menni… – kezdtem óvatosan.

– Zsuzsi, kérlek! A nagymamád és a nagypapád is ott lesznek, meg a bátyád, Peti is. Mindenki kérdezi, mikor jössz már haza. Húsvét óta nem láttunk!

Elhallgattam. Tudtam, hogy nem bocsátaná meg, ha megint nemet mondanék. De hogyan magyarázzam el neki, hogy minden visszatérés abba a házba visszaránt mindabba, amit próbálok elfelejteni? Azokra az estékre gondoltam, amikor apám részegen ordított anyámmal, én pedig az asztal alatt bújtam el. A reggelekre, amikor nagymamám szemrehányóan nézett rám: nem tudok fejni, nem tudok kenyeret dagasztani, nem akarok népviseletet ölteni a falunapon.

– Jó, megyek – mondtam végül halkan.

A vonat tele volt emberekkel: mindannyian hazafelé tartottak vidékre, táskákban házi kolbász és friss tojás. Az ablakon át néztem a napraforgómezőket és azon tűnődtem: miért érzem magam még mindig kicsinek és elveszettnek, ha hazamegyek? Az állomáson anyám várt rám. Úgy ölelt át, mintha minden elmúlt veszekedést ki akarna törölni.

– Nagyon lefogytál, Zsuzsi. Eszel te rendesen? – kérdezte aggódva.

– Eszem, anya. Csak sok a munka.

– Mindig csak panaszkodsz… – hangjában sértettség bujkált.

A házban már javában folyt az előkészület. Nagymamám pogácsát sütött, nagypapám salátát aprított, Peti a kertben tüzet rakott. Mindenki körülugrált: mikor lesz már esküvőm, miért nem találok „rendes” munkát (a reklámügynökség szerintük nem az), miért nem maradok inkább itthon. Erőltetett mosollyal válaszolgattam, miközben belül egyre nőtt bennem a feszültség.

– Zsuzsi, segíts nagyanyádnak! – szólt rám anyám.

Odamentem nagymamához, aki végigmért:

– Nézd csak, Marika! Zsuzsi megint festett körmökkel jött. Így akar tésztát nyújtani?

– Nagyi, hadd próbáljam meg… – mondtam halkan.

– Nem ugyanaz. A mai fiatalok semmit sem tudnak igazán – legyintett.

Összeszorítottam a fogam. Gyerekként mindig próbáltam megfelelni: jó kislány lenni – de sosem volt elég. Mindig volt valami baj velem. Mindig én voltam a „pesti lány”, aki nem érti a vidéki életet.

Este roskadásig volt az asztal: sült csirke, házi kenyér, bor. Mindenki egyszerre beszélt: Peti az új traktoráról mesélt, nagymama a szomszédasszonyt szidta, anyám pedig folyton rám nézett jelentőségteljesen.

– Zsuzsi, mikor lesz már unokánk? – kérdezte nagymama hirtelen.

– Nagyi… még nem vagyok kész rá…

– Mikor leszel kész? Harminchárom vagy már! – szólt közbe anyám is.

– Anya… kérlek…

– Mi van? Talán beteg vagy? Vagy megint valami külföldi fiúval jársz?

– Nem vagyok beteg! Csak… csak szeretném a saját életem élni. Miért nem elég nektek az, aki vagyok?

Csend lett. Mindenki engem nézett – mintha valami szörnyűséget mondtam volna. Felálltam az asztaltól és kimentem az udvarra. Mélyen beszippantottam az éjszakai levegőt: frissen kaszált fű és füst illata keveredett benne. Könnyek csordultak le az arcomon.

Néhány perc múlva anyám mellém ült a padra. Sokáig hallgattunk.

– Zsuzsi… – suttogta végül. – Tudom, hogy neked itt nehéz. Nekem is nehéz… Csak azt akarom, hogy boldog légy. Néha nem tudom, hogyan legyek jó anya egy olyan lányhoz, mint te.

Ránéztem könnyes szemmel. Először hallottam tőle ilyet: hogy neki is fáj ez az egész.

– Anya… én sem tudom mindig, hogyan legyek jó lánya egy olyan anyának, mint te. De szeretném megpróbálni…

Átöleltük egymást. Egy pillanatra úgy éreztem: talán van remény. Talán megtalálhatjuk egymást – minden különbségünk ellenére is.

Másnap reggel könnyebb szívvel indultam vissza Budapestre. A vonat ablakából néztem a falut: most először nem menekültem – csak eljöttem. Vajon egyszer tényleg képesek leszünk elfogadni egymást olyannak, amilyenek vagyunk? Vagy örökké idegenek maradunk egymás otthonában?