Amikor az otthon már nem menedék: Egy éjszakai menekülés története

– Anya, félek – suttogta Bence, miközben a kabátom ujjába kapaszkodott. A vihar úgy tombolt odakint, mintha maga az ég is tudná, mi történik a házban. A nappali sarkában remegtem két gyermekemmel, miközben László, a férjem, újra és újra az asztalra csapott. – Hányszor mondtam már, hogy ne szólj vissza nekem! – ordította, és a hangja úgy hasított át a házon, mint egy ostorcsapás.

A szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy ma éjjel valaminek véget kell vetnem. Nem csak magamért, hanem Benceért és Annáért is. Anna csendben sírt a karomban, arcát a vállamba temette. Egy pillanat alatt döntöttem: menekülünk. A kabátokat gyorsan magunkra kaptuk, cipő nélkül rohantunk ki a sötét, esőáztatta utcára.

A szomszédok ablakai sötétek voltak, senki sem látta vagy hallotta a kiabálást. A buszmegállóig futottunk, Bencét ölbe kaptam, Annát kézen fogtam. Az első busz csak reggel indult volna, de nem volt idő várni. Gyalog indultunk el a város másik végébe, ahol szüleim laktak. Minden lépésnél azt reméltem, hogy most már biztonságban vagyunk.

A szüleim házához érve dideregve csengettem. Az eső átázott mindhármunkon, Anna már alig állt a lábán. Apa nyitott ajtót. – Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte ridegen.

– Apa… kérlek… László… megint… – próbáltam elmondani, de a torkom elszorult.

– Nem keveredünk bele a ti dolgotokba – vágta rá anya is, aki mögötte állt. – Menj haza, Eszter! Majd reggel megbeszélitek.

A gyomrom görcsbe rándult. – Nem mehetek vissza! – suttogtam kétségbeesetten. – Félünk tőle!

Apa csak megrázta a fejét. – Felnőtt nő vagy. Oldd meg! – mondta, majd becsukta az ajtót.

Ott álltam két ázott gyerekkel az éjszakában, és úgy éreztem, mintha az egész világ hátat fordított volna nekünk. Az utcai lámpa fénye alatt Anna zokogni kezdett. Bence némán nézett rám nagy barna szemeivel.

Nem tudtam máshoz fordulni. A barátaim mind messze laktak vagy sosem értették igazán, mi zajlik nálunk. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszamegyek Lászlóhoz – talán most már lenyugodott –, de ahogy ránéztem a gyerekeimre, tudtam: ezt nem tehetem meg velük.

Elindultunk hát a városban céltalanul. Egy játszótér fedett padján húztuk meg magunkat. A gyerekeket magamhoz öleltem, próbáltam melegíteni őket a testemmel. Az eső kopogása és Anna halk sírása keveredett a fejemben kavargó gondolatokkal: Hogy lehet az, hogy pont azok utasítanak el, akiktől mindig azt reméltem, hogy majd megvédenek?

Az éjszaka lassan telt. Bence elaludt az ölemben, Anna is elszenderedett egy időre. Én csak ültem ott, és néztem az üres utcát. Eszembe jutottak gyerekkori emlékeim: amikor beteg voltam, anya egész éjjel virrasztott mellettem; apa mesét olvasott esténként. Hol veszett el ez a szeretet? Mikor lett fontosabb számukra a látszat vagy a békesség, mint a saját lányuk biztonsága?

Hajnalban végül felhívtam Rékát, egy régi iskolatársamat. Ő volt az egyetlen, akinek valaha is el mertem mondani, mi történik otthon. Fél óra múlva már ott volt értünk autóval. Amikor meglátott minket, könnyek szöktek a szemébe.

– Eszter… mi történt veletek? – kérdezte halkan.

– Nincs hova mennünk – mondtam sírva.

Rékánál kaptunk menedéket pár napra. A gyerekek végre aludtak egy jót, én pedig először mertem igazán sírni. Réka segített ügyeket intézni: felhívta nekem a családsegítőt, keresett egy anyaotthont is.

Az első napokban csak vegetáltam. Nem tudtam felfogni, hogy mindaz, amit otthonnak hittem – mind Lászlóval, mind a szüleimmel kapcsolatban –, egy pillanat alatt semmivé lett. A családsegítőnél azt mondták: nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Minden évben több száz nő menekül el otthonról hasonló okok miatt.

A legnehezebb mégis az volt, amikor anya felhívott pár nap múlva.

– Eszter… ne haragudj ránk! Csak… féltünk mi is. Nem tudtuk, mit tegyünk – mondta bűnbánó hangon.

– Nekem most nem bocsánatkérés kell – válaszoltam fáradtan –, hanem segítség és bizalom.

Azóta eltelt két év. Egy kis albérletben élünk Bencével és Annával. Még mindig nehéz minden hónap vége, de legalább már nem félek hazamenni esténként. A szüleimmel lassan javul a kapcsolatunk – de sosem lesz már olyan, mint régen.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány nő járhat most is ugyanebben a cipőben? Hányan reménykednek abban, hogy majd valaki segít nekik – és hányan kapnak csak zárt ajtókat?

„Vajon mikor tanuljuk meg végre egymást igazán meghallgatni és támogatni? És vajon hány gyereknek kell még átélnie azt az éjszakát, amit mi soha nem felejtünk el?”