„Holnap összepakoltok és elmentek” – Egy magyar anya története, aki végre önmagát választotta

– Elég volt! – kiáltottam, miközben a kezem remegett a konyhaasztalon. A villanyfény sápadtan világította meg a fiam, Gergő arcát, aki döbbenten nézett vissza rám. Mellette ott ült a menyem, Dóra, karba tett kézzel, ajkán az a jól ismert, lemondó fintor. Aznap este már harmadszor veszekedtünk ugyanazon: ki mosogat el, ki viszi le a szemetet, ki fizeti be a csekkeket. De valójában nem erről szólt az egész.

Az elmúlt hónapokban úgy éreztem magam, mintha egy idegen lakna a saját otthonomban. Amikor Gergő és Dóra beköltöztek hozzám tavaly ősszel – „csak pár hétre, amíg találnak albérletet” –, még örültem nekik. Azt hittem, újra lesz élet a házban, nevetés, közös vacsorák. Ehelyett minden nap egyre nehezebb lett. A mosógép állandóan ment, a hűtő sosem volt tele, és a csend helyett csak a veszekedések maradtak.

– Anya, ne kezdjük megint! – szólt rám Gergő fáradtan. – Egész nap dolgoztam, Dóra is. Nem lehetne legalább este nyugalom?

– Nyugalom? – szinte felnevettem. – Tudod te, mi az? Mióta itt vagytok, egy perc nyugtom sincs! Minden rám marad: főzés, takarítás, számlák! És még ti vagytok megsértődve?

Dóra felállt, és halkan megszólalt:
– Mi is fáradtak vagyunk. Nem könnyű nekünk sem. De ha ennyire zavarunk, mondd meg nyíltan.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Hirtelen minden fájdalom, minden elfojtott könny ott volt a torkomban. Az elmúlt hónapok alatt annyiszor lenyeltem mindent: amikor Gergő rám csapta az ajtót, amikor Dóra gúnyosan megjegyezte, hogy „régen minden jobb volt”, amikor éjjelente sírva aludtam el, mert úgy éreztem, elveszítem magam.

Aznap este azonban valami eltört bennem.

– Holnap összepakoltok és elmentek – mondtam halkan, de határozottan. – Nem bírom tovább. Ez már nem az én otthonom.

Gergő arca eltorzult. Először harag villant benne, aztán kétségbeesés.
– Anya… ezt nem gondolhatod komolyan! Hova menjünk? Nincs pénzünk albérletre!

– Megoldjátok – feleltem. – Mindig mindent megoldottatok. De én… én most magamat választom.

A csend szinte fájt. Dóra lesütötte a szemét. Gergő csak állt ott, mintha pofont kapott volna.

Az éjszaka hosszú volt. Hallottam, ahogy csomagolnak a szobájukban; néha suttogtak, néha sírtak is talán. Én pedig ültem a konyhában egy bögre kamillateával, és próbáltam nem sírni. Az emlékek kavarogtak bennem: amikor Gergő kicsi volt, ahogy együtt sütöttük a palacsintát vasárnaponként; amikor először hozta haza Dórát – akkor még olyan kedves volt hozzám.

De valahol útközben elvesztettük egymást. Én is hibáztam: mindig mindent rájuk hagytam, sosem mondtam ki igazán, mi bánt. Féltem attól, hogy ha nemet mondok, elveszítem őket. Most mégis úgy éreztem: ha így folytatom, magamat vesztem el végleg.

Reggel csendben reggeliztünk. Gergő szeme vörös volt; Dóra nem nézett rám. Amikor elindultak az ajtó felé két bőrönddel, Gergő visszafordult:
– Sajnálom…

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

Azóta eltelt három hét. Az első napokban minden üresnek tűnt: a lakás túl nagy lett rám, a csend túl hangos volt. De lassan megtanultam újra élni magamért: reggelente sétálok a Városligetben, esténként olvasok vagy találkozom a barátnőimmel. Néha mégis összeszorul a szívem: vajon jó döntést hoztam? Vajon megbocsát-e nekem valaha Gergő? És vajon egyszer majd újra lesz családunk?

De most először érzem azt is: jogom van önmagamhoz.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet feladni magunkat másokért? Vajon tényleg bűn néha önmagunkat választani?