A férjem, a pénztárcája és az én börtönöm: Egy házasság fogságában

– Hol van a blokk, Katalin? – Gábor hangja élesen hasított át a konyhán, ahogy a pénztárcáját forgatta az asztalon. – Megmondtam, hogy minden fillérről számolj el!

A kezem remegett, ahogy a zsebembe nyúltam. Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon tényleg elköltöttem-e azt a kétezer forintot tejre és kenyérre, vagy csak elhagytam a blokkot. A szívem gyorsabban vert, mint amikor először találkoztunk Gáborral a Margitszigeten. Akkor még azt hittem, hogy ő lesz az, aki mellett biztonságban érzem magam. Most viszont minden napom egy újabb kihallgatás.

– Nem tudom, Gábor, lehet, hogy véletlenül kidobtam – suttogtam.

– Persze, mindig csak véletlenül! – csattant fel. – Tudod, mennyit dolgozom ezért a pénzért? És te csak szórod! Nem csoda, hogy sosem jutunk egyről a kettőre!

A gyerekek, Dóri és Marci, csendben ültek a szobában. Hallották minden szavunkat. Dóri már tizenegy éves volt, Marci kilenc. Mindketten túl jól ismerték ezt a jelenetet. Néha azt kívántam, bárcsak ne kellene ezt látniuk.

Az első években még próbáltam megfelelni. Gábor mindig is szerette kézben tartani a dolgokat – főleg a pénzt. Először csak apró dolgokban szólt bele: minek vegyek új ruhát, ha a régi is jó? Minek menjek fodrászhoz, ha otthon is levághatom a hajam? Aztán egyre szorosabb lett a szorítás. A fizetésem automatikusan az ő számlájára ment. Ha kértem valamit magamnak, mindig magyarázkodnom kellett.

Anyám gyakran mondta: „Katalin, egy családban rendnek kell lennie.” De vajon ez rend volt? Vagy inkább börtön?

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem a konyhaasztalhoz. A sötétben csak az utcai lámpa fénye világította meg az arcomat. Néztem magam a tükörben: karikás szemek, fáradt tekintet. Hol tűnt el az a lány, aki valaha nevetve szaladt végig az esőben? Hol tűnt el az önbizalmam?

Másnap reggel Gábor már korán elment dolgozni. Dóri odajött hozzám.
– Anya, miért kiabál veled apa mindig?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

A munkahelyemen – egy kis könyvtárban dolgoztam részmunkaidőben – mindenki kedves volt velem. Zsuzsa kolléganőm egyszer megkérdezte:
– Kati, jól vagy? Olyan levertnek tűnsz mostanában.

Majdnem elsírtam magam. De csak annyit mondtam:
– Fáradt vagyok.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon tényleg csak fáradt vagyok-e. Vagy valami sokkal mélyebb hiányzik belőlem: az önállóságom, az életem feletti kontroll.

Egyik este Gábor váratlanul korán jött haza. Azonnal észrevette, hogy vettem egy új könyvet Dórinak.
– Már megint költekezel? – kérdezte gúnyosan.
– Ez csak egy könyv volt – próbáltam védekezni.
– Egy könyv? Minek az? Inkább spórolhatnál! – kiabált.

A gyerekek sírni kezdtek. Akkor valami eltört bennem.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és számoltam: hány év telt el így? Hány évig fogom még eltűrni?

Másnap felhívtam anyámat.
– Anya, nem bírom tovább – mondtam sírva.
– Katalin, gondolj a gyerekekre! Egy családnak együtt kell maradnia – felelte halkan.
– De mi lesz velem? – kérdeztem vissza.

Aznap este Gábor ismét számonkért egy apróság miatt. Már nem is emlékszem pontosan mire. Csak arra emlékszem, hogy akkor először nem sírtam el magam. Csak néztem rá és éreztem: vége.

Elkezdtem titokban félretenni pénzt. Minden apró forintot eldugtam egy régi cipősdobozba a szekrény tetején. Zsuzsa segített: néha adott plusz munkát a könyvtárban, amit Gábor nem tudott ellenőrizni.

Egy este Dóri odajött hozzám:
– Anya, ha nagy leszek, én sosem hagyom, hogy valaki így beszéljen velem.
A szívem összeszorult.
– Ugye tudod, hogy szeretlek? – kérdeztem tőle könnyes szemmel.
– Tudom – felelte halkan.

Végül eljött a nap. Egy vasárnap reggel volt. Gábor templomba ment, én pedig összepakoltam néhány ruhát magamnak és a gyerekeknek. A cipősdobozban összegyűlt pénzzel elindultunk anyámhoz.

Gábor dühöngött, fenyegetőzött telefonon keresztül. De már nem féltem tőle. A gyerekek mellettem ültek az ágyon anyám lakásában. Először éreztem azt tizenkét év után, hogy szabad vagyok.

Nem volt könnyű újrakezdeni. Anyám sokszor nézett rám aggódva:
– Biztos jó döntés volt ez?
De amikor láttam Dórit és Marcit nevetni az udvaron, tudtam: igen.

Most itt ülök ugyanannál a konyhaasztalnál anyám lakásában és azon gondolkodom: vajon hány nő él még ma is ilyen börtönben Magyarországon? Hányan hiszik el, hogy nincs kiút?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni? Várom a gondolataitokat.