A hívás, ami mindent megváltoztatott: Gabriella útja az igazság felé

– Gabriella, azonnal gyere be a kórházba! Márton balesetet szenvedett! – A nővérem, Zsuzsa hangja remegett a telefonban. A szívem hevesen vert, a kezem remegett, ahogy felkaptam a kabátomat és kirohantam a sötét, esős utcára. Az autóban ülve csak egy gondolat zakatolt a fejemben: Mi lesz, ha elveszítem őt?

A kórház folyosója hideg és idegen volt. A neonfények kegyetlenül világították meg Zsuzsa sápadt arcát. – Hogy történt? – kérdeztem, de ő csak megrázta a fejét. – Nem tudom pontosan. A rendőrség is itt van.

A várakozás órái alatt minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Anyám is befutott, sírva ölelt át. – Drágám, erősnek kell lenned! – suttogta. De én csak Mártonra tudtam gondolni, arra, hogy reggel még veszekedtünk egy apróságon: elfelejtette elhozni a gyerekeknek a tejfölt. Most pedig lehet, hogy soha többé nem lesz lehetőségem bocsánatot kérni.

Végre kijött egy orvos. – Gabriella Nagy? – Igen, én vagyok. – A férje stabil, de súlyos fejsérülése van. Most pihen, de beszélhet vele pár percet.

A kórterem ajtajában megtorpantam. Márton arca sápadt volt, szemei csukva. Leültem mellé, megszorítottam a kezét. – Itt vagyok, nem hagylak magadra! – suttogtam.

Aznap éjjel nem aludtam. A folyosón ülve hallottam, ahogy két nővér suttog: – Tudod, hogy nem volt egyedül az autóban? – Nem? Ki volt vele? – Egy nő…

A szívem összeszorult. Egy nő? Ki lehetett az? Próbáltam elhessegetni a gondolatot, de reggelig csak ez járt a fejemben.

Másnap reggel Márton magához tért. Gyenge volt, de rám nézett. – Gabriella… sajnálom…

– Mit sajnálsz? – kérdeztem halkan.

– Nem akartam, hogy így tudd meg…

– Mit?

– Hogy nem voltam egyedül az autóban… Ott volt… Dóra…

Dóra. A név villámcsapásként ért. Dóra a férjem kolléganője volt, akivel néha túl sokat nevettek együtt egy-egy céges vacsorán. Mindig azt mondta: „Csak barátok vagyunk.”

– Mi történt köztetek? – kérdeztem remegő hangon.

Márton lehunyta a szemét. – Egy ideje… összezavarodtam. Dóra mellett újra fiatalnak éreztem magam. De sosem akartalak megbántani…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. – És most? Szereted őt?

– Nem tudom… De téged sem akarlak elveszíteni.

Aznap délután Dóra is megjelent a kórházban. Zavarban volt, de odajött hozzám.

– Gabriella… Sajnálom… Nem így kellett volna megtudnod.

– Mióta tart ez köztetek? – kérdeztem ridegen.

– Fél éve… De Márton mindig azt mondta, hogy szeret téged.

Elfordultam tőle. A harag és a fájdalom egyszerre mardosta a lelkemet.

Az elkövetkező napokban mindenki próbált segíteni: anyám főzött rám, Zsuzsa vigyázott a gyerekekre. De én csak árnyéka voltam önmagamnak. Egy este leültem apámmal a konyhában.

– Tudod, anyáddal mi is átéltünk hasonlót – mondta halkan. – Az ember néha hibázik. A kérdés az: tudsz-e megbocsátani?

Nem tudtam válaszolni.

Márton lassan felépült, de köztünk minden megváltozott. Próbáltunk beszélgetni, elmentünk párterápiára is, de minden szó mögött ott lappangott a bizalmatlanság.

Egy este Márton leült mellém.

– Gabriella… Ha akarod, elmegyek.

– Nem akarom, hogy elmenj… De azt sem tudom, hogyan tovább.

A gyerekek is érezték a feszültséget. A kisfiam egyszer megkérdezte:

– Anya, apa már nem szeret minket?

Összetörtem belül.

Végül döntést kellett hoznom: maradok-e egy olyan kapcsolatban, ahol már soha nem lesz ugyanaz a bizalom? Vagy új életet kezdek egyedül?

Egyik este kimentem a Duna-partra. Néztem a sötét vizet és azon gondolkodtam: vajon képes vagyok-e újra bízni? Meg lehet-e bocsátani egy ilyen árulást?

Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Talán ti is átéltetek már hasonlót. Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki összetörte a szíveteket?