Amikor a vendégek nem akarnak hazamenni: Egy húsvét, ami mindent megváltoztatott

– Meddig maradnak még? – suttogtam kétségbeesetten a férjemnek, Gábornak, miközben a konyhában próbáltam elrejteni a remegő kezemet. Az anyóspajtásom, Ilona néni, éppen a nappaliban magyarázta hangosan, hogy a sonkát csakis úgy lehet főzni, ahogy ő szokta, és hogy az én főztöm „túl modern”. A húsvét előtti hétnek már a harmadik napján járunk, de úgy érzem, mintha hónapok óta tartana ez az őrület.

Minden évben nálunk gyűlik össze a család húsvétkor, de idén Ilona néni úgy döntött, hogy már egy héttel korábban beköltözik hozzánk. És nem egyedül jött: hozta magával a sógoromat, Zsoltot is, aki éppen válik, és szerinte „szüksége van egy kis családi melegségre”. A lakásunk nem nagy – egy háromszobás panel Újpesten –, de most hirtelen minden zugát elfoglalták. A nappali tele van Zsolt cuccaival, Ilona néni pedig minden reggel hajnalban kel, hogy „segítsen” a házimunkában. Ez persze azt jelenti, hogy mindent átrendez, és közben hangosan kritizálja az én módszereimet.

Az első éjszaka után már tudtam: ebből baj lesz. Gábor próbált nyugtatni: „Tudod, anyám ilyen. Majd elmúlik.” De nem múlt el. Sőt. Egyik este például Ilona néni szóvá tette, hogy szerinte túl sok időt töltök a munkámmal (otthonról dolgozom egy könyvelőirodának), és szerinte „egy rendes asszony ilyenkor már a kalácsot dagasztja”.

– Fruzsina, te sosem fogod igazán megérteni, mit jelent családnak lenni – mondta nekem egy reggel, miközben a kávémat próbáltam meginni.

– Ilona néni, én próbálok mindent megtenni… – kezdtem volna magyarázni.

– Nem próbálni kell! Csinálni! – vágott közbe, és úgy nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el.

A feszültség napról napra nőtt. Zsolt egész nap a kanapén feküdt és panaszkodott az életére. Gábor egyre többet dolgozott bent az irodában – szerintem csak menekült otthonról. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját lakásomban.

Egyik este aztán robbant a bomba. Ilona néni vacsora közben kijelentette:

– Tudjátok, régen mindenki együtt élt. Nem volt ez a nagy különállás meg önállóság. Most meg mindenki csak magának él.

– Anya, Fruzsina is dolgozik, nem lehet mindent ráhagyni – próbálta védeni Gábor.

– Persze! Mert ma már senki sem akar igazi családot! – csattant fel Ilona néni.

Éreztem, ahogy könny szökik a szemembe. Felálltam az asztaltól és kimentem az erkélyre. A hideg levegő csípte az arcomat. Ott álltam sokáig, hallgattam a város zaját és azon gondolkodtam: tényleg én vagyok a rossz? Tényleg én nem értem meg a család lényegét?

Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban Gábor mellém feküdt.

– Sajnálom – suttogta. – Tudom, hogy nehéz. De anyám ilyen…

– És meddig kell ezt még elviselnem? – kérdeztem halkan.

– Hamarosan vége lesz – mondta bizonytalanul.

De nem lett vége. Másnap Ilona néni bejelentette, hogy Zsoltnak még maradnia kellene pár napot, mert „össze kell szednie magát”. Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Nem bírtam tovább.

Aznap este leültem Gáborral.

– Vagy ők mennek el holnapig, vagy én megyek el pár napra anyuékhoz – mondtam határozottan.

Gábor először csak nézett rám döbbenten.

– Ezt nem gondolhatod komolyan…

– De igen. Ez az én otthonom is. És most úgy érzem magam benne, mint egy vendég.

Hosszú csend következett. Végül Gábor beszélt Ilona nénivel és Zsolttal. Másnap reggel összepakoltak és elmentek – sértődötten, szó nélkül.

A lakás hirtelen üres lett. De én csak ültem a kanapén és sírtam. Nem tudtam eldönteni: győztem vagy veszítettem?

Azóta is sokszor eszembe jut ez a húsvét. Vajon tényleg mindig a család az első? Vagy néha saját magunkat kell előtérbe helyezni ahhoz, hogy boldogok lehessünk?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni a család miatt?”