Miért nem adhatom oda anyának a lakáskulcsot? Egy harc a saját térért

– Miért nem adod ide a kulcsot, Lilla? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kezében forgatta a teáscsészét. A hangja egyszerre volt sértett és követelőző, mintha valami természetes jogától fosztanám meg.

Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. A férjem, Gábor, a nappaliban játszott a kislányunkkal, Emesével, de én csak anyám arcát láttam magam előtt. Azokat a szigorú vonásokat, amik gyerekkoromban is mindig ott voltak, amikor valamit rosszul csináltam. Vagy csak másképp, mint ahogy ő elképzelte.

– Anya, ez most más – próbáltam nyugodtan válaszolni. – Ez már nem az a lakás, ahol együtt éltünk. Ez most az én otthonom. A miénk.

Anyám felhorkant. – Hát persze, hogy más! Most már nem is számítok? Régen mindent együtt csináltunk. Emlékszel, amikor beteg voltál, ki ápolt? Ki főzött rád minden nap?

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg esőcseppek. Tudtam, hogy igaza van: mindig ott volt mellettem. De azt is tudtam, hogy sosem hagyott levegőhöz jutni. Minden döntésemet megkérdőjelezte: milyen ruhát vegyek fel az iskolába, kivel barátkozzak, mit tanuljak tovább. Még most is, harmincévesen is úgy bánt velem, mintha még mindig az ő kislánya lennék.

– Nem erről van szó – suttogtam. – Csak szeretném, ha lenne egy kis saját terünk.

Anyám szeme összeszűkült. – Gábor mondta ezt neked? Ő akarja így?

– Nem – ráztam meg a fejem gyorsan. – Én akarom így. Szükségem van rá.

Anyám felállt az asztaltól, és az ablakhoz sétált. A házunk előtt álló gesztenyefára nézett ki, de tudtam, hogy valójában engem figyel oldalról. – Tudod, Lilla, én csak jót akarok neked. Mindig is csak azt akartam.

A hangja megremegett. Hirtelen visszarepültem az időben: ott ültem a gyerekszobámban, sírva egy elrontott dolgozat miatt, és anyám szorosan átölelt. Akkor még biztonságot jelentett az ölelése. Most viszont úgy éreztem, fojtogat.

– Tudom – mondtam halkan. – De most már nekem kell eldöntenem, mi a jó nekem.

A következő napokban feszültség ült meg a levegőben. Anyám nem hívott fel minden nap, mint korábban. Amikor mégis beszéltünk telefonon, röviden válaszolt mindenre. Gábor próbált bátorítani.

– Lilla, ez teljesen normális – mondta este az ágyban fekve. – Mindenkinek szüksége van saját térre. Nem vagy rossz ember attól, hogy határokat húzol.

De én nem tudtam szabadulni a bűntudattól. Vajon tényleg önző vagyok? Hiszen anyám egyedül él az Újpesti panelban apám halála óta. Én vagyok az egyetlen gyereke. Ha nem engedem be az életembe úgy, ahogy ő szeretné, akkor cserbenhagyom?

Egyik délután Emese lázas lett. Anyám azonnal felhívott.

– Azonnal jövök! – jelentette ki határozottan.

– Anya, most nincs szükség rá…

– Ne butáskodj! Egy anya mindig tudja, mikor kell segíteni! – már csukta is le a telefont.

Negyedóra múlva ott állt az ajtóban. Bejött, levette a kabátját és már ment is Emeséhez.

– Miért nem szóltál előbb? – kérdezte szemrehányóan.

– Mert meg tudjuk oldani – feleltem csendesen.

Anyám rám nézett, és hirtelen könnyek jelentek meg a szemében.

– Félek… – suttogta. – Félek attól, hogy már nincs rám szükséged.

A szívem összeszorult. Odaültem mellé az ágy szélére.

– Mindig szükségem lesz rád… csak másképp – mondtam végül.

Aznap este sokáig gondolkodtam azon, hol húzódik a határ szeretet és fojtogató gondoskodás között. Vajon képes vagyok-e úgy szeretni anyámat, hogy közben megvédem a saját szabadságomat? Vagy örökre bűntudatban fogok élni?

Másnap reggel anyám egy kis borítékot tett le az asztalra.

– Itt van a pótkulcsotok – mondta halkan. – Nem tartom meg. Ha tényleg szükségetek lesz rám, mindig itt leszek… de csak akkor jövök be, ha hívtok.

Némán bólintottam. Megkönnyebbülést éreztem… és fájdalmat is egyszerre.

Most itt ülök a nappaliban, nézem Emesét és Gábort játszani. Anyám nélkül csendesebb lett a lakás… de talán végre tényleg a miénk lett.

Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nem engedjük túl közel magunkhoz? Vagy ez már önzés? Ti mit gondoltok erről?