Az igazság ára – Egy családi nyár drámája

– Nem, anya, ezt most már tényleg nem hagyhatom szó nélkül! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem ökölbe szorult. Anyám, Ilona, csak egy pillanatra nézett rám a szemüvege fölött, aztán folytatta a papírok rendezgetését.

– Ne kezdjük már megint, Magdi! – sóhajtott fel. – A Balaton nem olcsó, és mindenkinek hozzá kell járulnia. Te is tudod, hogy Gergőt viszem le, mert ő még kicsi, és szüksége van a friss levegőre.

A szívem összeszorult. Az én lányom, Anna, csak két évvel idősebb Gergőnél. Mégis, anyám mindig is Gergőt részesítette előnyben. A testvérem fia volt a kedvence – ezt sosem titkolta igazán. De most, hogy csak őt akarta elvinni a nyaralásra, miközben tőlem is pénzt kért, mintha Anna ott lenne, végképp kiborított.

– És Anna? – kérdeztem halkan. – Ő nem érdemli meg ugyanúgy a Balatont? Vagy legalább azt, hogy ne kelljen fizetnem egy olyan utazásért, amin ő nem is vehet részt?

Anyám arca megkeményedett. – Anna már nagy lány. Megérti majd. És neked is tudnod kellene, hogy a családért áldozatokat hozunk.

A családért? Hányszor hallottam már ezt! Gyerekkoromban is mindig én voltam az, akinek le kellett mondania valamiről, mert „a család így működik”. Most pedig ugyanazt várja el tőlem felnőttként is.

Aznap este otthon Annával beszélgettem.

– Anya, miért nem mehetek én is a mamával? – kérdezte könnyes szemmel. – Gergő mindig mehet.

Nem tudtam mit mondani. Nem akartam ráterhelni a saját fájdalmamat egy nyolcéves gyerekre. Csak magamhoz öleltem.

Másnap reggel felhívtam a bátyámat, Zsoltot.

– Zsolt, beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább. Anyu mindig Gergőt részesíti előnyben. Most is csak őt viszi le a Balatonra, de tőlem is pénzt kér. Ez igazságtalan!

Zsolt hallgatott egy ideig.

– Tudod jól, hogy anyu ilyen. Nem fogod tudni megváltoztatni – mondta végül fásultan.

– De legalább te kiállhatnál mellettem! – fakadtam ki.

– Nekem is nehéz ez így… De most már ne csináljunk ebből nagy ügyet! – sóhajtott.

Letettem a telefont. A düh és a tehetetlenség keveredett bennem. Vajon tényleg nekem kellene mindent lenyelni? Miért van az, hogy egyeseknek minden jár, másoknak pedig csak az áldozathozatal?

Aznap este újra szóba hoztam anyámnak.

– Anya, ha csak Gergőt viszed le, akkor én nem fogok fizetni. Ez így nem igazságos.

Anyám arca elvörösödött.

– Hogy beszélsz te velem? Én mindent értetek teszek! Hálátlan vagy!

– Nem vagyok hálátlan – mondtam halkan –, csak szeretném, ha Annát is ugyanúgy szeretnéd és támogatnád, mint Gergőt.

Anyám csak legyintett.

A következő napokban feszültség uralkodott a családban. A testvérem sem állt mellém igazán; inkább kerülte a témát. Anna egyre szomorúbb lett, én pedig egyre inkább úgy éreztem: ha most nem állok ki magunkért, soha többé nem fogok tudni.

Végül eljött a nap, amikor anyám elindult Gergővel a Balatonra. Anna az ablakból nézte őket; az arcán egyszerre volt irigység és fájdalom.

Aznap este leültem Annával beszélgetni.

– Tudod, kicsim – kezdtem –, néha az emberek nem úgy viselkednek velünk, ahogy megérdemelnénk. De ez nem a te hibád. Te csodálatos vagy.

Anna csak bólintott, de láttam rajta: nem érti igazán.

A következő hetekben próbáltam feldolgozni mindazt, ami történt. Anyám nem keresett; Zsolt sem hívott fel. Mintha én lennék a rossz ebben az egész történetben – pedig csak azt akartam, hogy Annát is szeressék.

Egyik este Anna odabújt hozzám.

– Anya, ugye egyszer majd én is mehetek a mamával nyaralni?

A szívem megszakadt.

– Remélem, kicsim – suttogtam –, de ha nem is megyünk vele, mi ketten akkor is találunk magunknak kalandot.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon jól tettem-e? Vajon tényleg nekem kellett volna csendben maradnom? Vagy épp ellenkezőleg: végre kimondtam azt, amit mindenki érzett, de senki sem mert szóvá tenni?

Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon hány családban történik ugyanez? Hány gyerek érzi magát kevésbé szeretettnek csak azért, mert valaki különbséget tesz közöttük? És vajon lesz-e valaha bátorságunk változtatni ezen?

Ti mit tennétek a helyemben? Kiálltatok már valaha az igazságért a családotokban?