Mindent a fiamért: Amikor a szeretet teherré válik

– Eszter, te tényleg nem vagy normális! – csattant fel Bence, miközben a számlákkal teli dossziét az asztalra vágta. A papírok szanaszét repültek a konyhában, én pedig csak álltam ott, remegő kézzel, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. – Csak segíteni akartam, Bence… – suttogtam, de ő már hátat fordított nekem. Kirohant a lakásból, olyan erővel csapva be az ajtót, hogy a falon lógó családi fotók is megremegtek.

Soha nem gondoltam volna, hogy eljön az a nap, amikor a saját fiam zár ki az életéből. Minden négy évvel ezelőtt kezdődött, amikor Bence bejelentette: „Anya, szeretnék egy saját céget indítani. IT szolgáltatásokkal foglalkoznék.” Akkoriban még könyvelőként dolgoztam egy kis budapesti irodában, de ahogy kimondta azt a mondatot – „Anya, szükségem van rád” –, gondolkodás nélkül felmondtam. Onnantól kezdve lettem a könyvelője, takarítója, sofőrje, bankautomatája és lelki támasza. A férjem, Gábor csak legyintett: „Hagyd, hadd tanulja meg magától!” De én nem tudtam. Anyának lenni nem ilyen egyszerű.

Az első két év pokolian nehéz volt. Bence éjjel-nappal dolgozott, én pedig vezettem a könyvelést, takarítottam az irodát, főztem a kávét az alkalmazottainak. Amikor elfogyott a pénz a fizetésekre, hitelt vettem fel a saját nevemre. „Anya, ez most tényleg az utolsó alkalom, ígérem” – mondta minden alkalommal, amikor újabb pénzre volt szüksége. És én hittem neki. Mert egy anya mindig hisz.

Emlékszem egy különösen hideg januárra. Az iroda fűtése elromlott, Bence kétségbeesetten járkált fel-alá. „Ha nem fizetjük ki a szerelőt, vége mindennek!” – kiabálta. Akkor eladtam azt az aranyláncot, amit anyukám hagyott rám örökül. Nem sajnáltam. Mindent a fiamért.

Ahogy azonban a cég növekedett, Bence is megváltozott. Egyre később járt haza, drága ajándékokat vitt haza különböző lányoknak, akik pár havonta cserélődtek mellette. Egyik este azt mondta: „Anya, ezt te már nem érted. Ez egy új világ.” A barátai lenézően néztek rám, amikor bevittem nekik a kávét vagy feltakarítottam utánuk egy-egy megbeszélés után. Egyszer hallottam is, ahogy az egyik lány odasúgja: „Képzeld el, hogy az anyád takarít utánad a cégnél!” Összeszorult a szívem, de nem szóltam semmit.

Gábor egyre ritkábban járt haza. „Te tetted ilyenné! Elkényeztetted!” – ordította részegen egy este, amikor hazabotorkált a kocsmából. „Most már legyen ő a társaságod!” De Bencének már rám sem volt ideje – csak a munka és a barátok számítottak.

Pár hónappal ezelőtt Bence felvett egy új könyvelőt – egy fiatal lányt, Katát Szegedről. Szép volt és magabiztos. Egy reggel Bence hidegen közölte: „Anya, Kata átveszi a te feladataidat. Fáradt vagy már.” Mintha kihúzták volna alólam a talajt. „De Bence… mindezt érted csináltam!” – próbáltam tiltakozni. Csak vállat vont: „Ideje pihenned.” Sírásra sem maradt erőm.

Azóta nem járok be az irodába. Bence ritkán ír üzenetet – akkor is csak akkor keres, ha alá kell írnom valamit vagy ha emlékeztetem apja születésnapjára, akit hónapok óta nem látogatott meg. A lakásom tele van régi papírokkal, számlákkal és céges tollakkal. Minden alkalommal, amikor rájuk nézek, egyszerre tölt el büszkeség és mély szomorúság.

Egyik este felhívott a szomszédasszonyom, Marika néni: „Láttam a fiadat a tévében! Megnyerte az Év Fiatal Vállalkozója díjat!” Egyedül ültem a sötétben és néztem a híradót – Bence mosolygott, fiatalokkal körülvéve beszélt sikerről és innovációról. Egy szó sem esett arról az anyáról, aki mindent feladott érte.

Néha azon gondolkodom: hol rontottam el? Lehetett volna szigorúbbnak lennem? Hagynom kellett volna elbukni? Gábor szerint túl sokat adtam neki – szeretetet, pénzt, időt. „A gyerekeknek meg kell tanulniuk egyedül boldogulni!” – mondja mérgesen focimeccset nézve. De hogyan nézheti végig egy anya tétlenül, ahogy szenved a gyereke?

Egy nap Bence beugrott még néhány papírért. Nem kérdeztem semmit – csak csendben átnyújtottam neki őket. Hidegen rám nézett: „Anya, ne hívogass többet az irodába.” Sokáig álltam még az ajtóban utána.

Most itt ülök egyedül a lakásban, körülöttem azoknak az éveknek az emlékei és áldozatai, amelyek így értek véget: hidegen és üresen. Nézem az asztalon heverő céges tollakat és azon gondolkodom: hol húzódik a határ szeretet és önfeláldozás között? Mikor kell azt mondania egy szülőnek: elég? Mi marad egy anyából, ha a gyermeke hátat fordít neki?

Talán sosem voltam tökéletes anya – de mindent odaadtam neki. Vajon ez volt a hibám? Vagy csak azok sorsa ez, akik túl sokat szeretnek?

Vajon ti mit tennétek másképp? Hol húznátok meg azt a bizonyos határt?