Szeretet és büszkeség között: Egy magyar anyós vallomása

„Erzsi néni, kérem, csak ma próbáljon kedves lenni!” – súgta oda nekem a fiam, Gábor, miközben a templom lépcsőjén álltunk, és a harangok már a szertartás kezdetét jelezték. A hangja remegett, de a szeme makacsul csillogott – pontosan úgy, ahogy az apjáé szokott, amikor valamit a fejébe vett. Abban a pillanatban legszívesebben elsírtam volna magam. Ehelyett kihúztam magam, megigazítottam a fekete kabátomat, és felvettem azt a mosolyt, amitől mindig úgy éreztem magam, mintha szorítana valami belülről.

Mindenki nevetett, ölelkezett, gratulált. Csak én álltam ott mozdulatlanul, mint egy szobor. Néztem Gábor menyasszonyát – Rékát –, és magamban újra meg újra azt kérdeztem: „Miért pont ő? Miért nem egy olyan lány, aki tud rendesen főzni egy jó gulyást vagy legalább egy palacsintát?” Lehet, hogy ez kicsinyesen hangzik, de nekem a konyha volt mindig is a család szíve. Réka pedig más volt – modern, határozott, tele önálló gondolatokkal. Soha nem éreztette velem, hogy szüksége lenne rám. Én pedig feleslegesnek éreztem magam.

Ahogy megszólalt az orgona és elindult a nászmenet, összeszorult a torkom. Gábor rám nézett várakozva – mintha azt remélte volna, hogy most mondok valami fontosat. Csak bólintottam. Belül mindenem azt üvöltötte: „Állítsd meg! Mondd el neki az igazat!” De mit mondhattam volna? Hogy az ő boldogsága nem olyan, amilyennek én elképzeltem?

Az esküvő után az asztalnál ültem, amikor Réka odahajolt hozzám: „Erzsi néni, kér egy kis süteményt?” A hangja kedves volt, de én csak a burkolt szemrehányást hallottam ki belőle. „Nem, köszönöm,” válaszoltam ridegen. Éreztem a többi vendég pillantását – suttogtak rólam: „Na, ez az a hírhedt anyós a faluból.”

Később este a folyosón talált rám a húgom, Marika. „Erzsike, mit csinálsz? Csak magadnak ártasz.”

„Ő választott,” suttogtam vissza. „Nem engem.”

Marika átölelt. „Dehogyisnem. Csak már másképp van rád szüksége.”

Az éjszaka nem jött álom a szememre. Hallottam kintről a fiatalok nevetését, zenét és énekszót. Minden hang emlékeztetett rá: már nem én vagyok Gábor világának közepe. Reggel Rékát találtam a konyhában – az én régi kötényemben próbált kávét főzni. Mindenhol víz és kávézacc.

„Bocsánatot kérek, Erzsi néni, ezt sosem fogom tudni úgy csinálni, mint maga,” mondta lehajtott fejjel.

Akkor furcsa keverékét éreztem sajnálatnak és dühnek. Legszívesebben azt mondtam volna neki: „Soha nem leszel elég jó a fiamnak.” Ehelyett csak megmutattam neki, hogyan kell beállítani a kávéfőzőt.

Teltek az évek. Gáborék Budapestre költöztek egy kis panellakásba. Egyre ritkábban hívtak fel. Minden karácsonykor reméltem, hogy hamarabb hazajönnek majd vidékre; hogy Réka egyszer csak felhív receptért vagy tanácsért. Ehelyett fényképeket küldtek – új kanapéjukról, első karácsonyfájukról, balatoni nyaralásukról.

Egy nap Gábor felhívott: „Anya, Réka babát vár.”

Boldognak kellett volna lennem – hiszen nagymama leszek! De csak ennyit mondtam: „Gratulálok.”

Amikor megszületett a kis Lili, meglátogattam őket Pesten. Réka sápadt volt és fáradt; Gábor idegesen rohangált pelenkával és cumisüveggel.

„Anya, tudnál segíteni?” kérdezte halkan.

Akkor értettem meg: már nem csak anyós vagyok – nagymama lettem. És lehetek támaszuk akkor is, ha nem minden úgy történik, ahogy én akarom.

Egyre többször jártam fel hozzájuk Budapestre. Megtanítottam Rékát nokedlit szaggatni és bejglit sütni úgy, ahogy nálunk szokás. Lili „nagyi Erzsinek” hívott és úgy ölelt át a kis karjaival, hogy könnybe lábadt a szemem.

Egy este Rékával ültünk az asztalnál – Lili már aludt –, és egyszer csak azt mondta: „Köszönöm mindent. Tudom, hogy ez magának sem volt könnyű.”

A szemébe néztem és először láttam benne nem ellenfelet – hanem lányt, akit akár a sajátomnak is érezhetnék.

Ma már tudom: szeretni a fiamat nem azt jelenti, hogy harcolok az ő döntései ellen. Talán büszkének kellene lennem arra is, milyen férfit nevelt belőle az élet – még ha nem is pont olyat, amilyet én álmodtam neki.

Néha elgondolkodom: Mennyi fájdalmat spórolhattunk volna meg magunknak és egymásnak, ha előbb tudunk megbocsátani? És mennyi örömöt élhettünk volna át együtt – ha nem zárjuk el egymás elől a szívünket büszkeségből?