A könyvtári asztal – Egy budapesti nyugdíjas története a reményről

– Mama, miért nem tudok én is játszani a gépen? – hallottam meg a vékony hangot a könyvtár sarkából, miközben a kabátomat próbáltam letenni a fogasra. A hang gazdája egy vékony, szomorú szemű kisfiú volt, akit azóta csak Timinek hívok magamban. A többi gyerek már rég elfoglalta a számítógépeket, ő pedig ott ült egyedül, a sarokban, egy szakadt kabátban, és csak nézte őket. A szívem összeszorult. Vajon hány ilyen gyerek van még ebben a városban?

Hetvenhárom éves vagyok, özvegy, a férjem hat éve halt meg. A gyerekeim – Zsuzsi és Gergő – már rég Németországban élnek, ritkán hívnak fel, de nem haragszom rájuk. Tudom, hogy nehéz az élet odakint is. Én pedig itt maradtam egyedül ebben a kis panelban Kőbányán. Az életem csendes lett, talán túl csendes is. De minden kedden és csütörtökön eljövök ide, a könyvtárba. Itt legalább érzem, hogy tartozom valahová.

Aznap délután különösen esett az eső. A könyvtárban dohos volt a levegő, de a gyerekek zsivaja megtöltötte az ürességet. Timi elővett egy zsemlét a hátizsákjából – olyan lassan evett, mintha minden falatot meg akarna őrizni magának. Eszembe jutott az unokám, Marci, aki múltkor panaszkodott telefonon: „Mama, az iPad-em már megint lefagyott!” Timi nem panaszkodott. Csak evett és nézett.

Hazamentem aznap este, és egész éjjel nem tudtam aludni. A férjem régi tabletje ott porosodott a szekrényben – pici repedés az üvegen, de működött. Másnap visszavittem magammal.

– Szia, Timi – ültem le mellé remegő kézzel. – Nézd csak, ezt neked hoztam. Nem új, de lehet rajta tanulni. Használd bátran.

A fiú csak bólintott. Nem mondott köszönetet – de ahogy megérintette a tabletet, mintha valami csoda történt volna. A szemében először láttam reményt.

Otthon felhívtam a barátnőimet a nyugdíjasklubban. – Lányok, van otthon régi tabletetek vagy laptopotok? A gyerekeknek kéne! – kérdeztem.

Panni néni először nevetett: – Zsófi, te mindig ilyen álmodozó voltál! De másnap mégis hozott egy régi laptopot. Jutka néni unokája kinőtte az okostelefonját – azt is elhozta.

A könyvtár bejáratánál felállítottam egy kis asztalt. Ráírtam egy papírra: „Tanuláshoz elvihető eszközök. Hozd vissza, ha már nincs rá szükséged!”

Az első héten senki sem mert hozzányúlni. Az emberek csak néztek rám furcsán: „Naiv vagy, Zsófi néni!” – mondták többen is. De én hittem benne.

Aztán egy péntek délután bejött egy fiatal anyuka két kislánnyal. Szótlanul elvitték az egyik tabletet. Másnap reggel valaki visszahozott egy másikat – gondosan becsomagolva egy konyharuhába. Rajta cetli: „Köszönjük! További jó tanulást!”

A könyvtár igazgatónője először aggódott: – Mi lesz, ha eltűnik? Ki vállalja a felelősséget? De amikor látta, hogy a gyerekek boldogan tanulnak együtt az asztal körül, csak ennyit mondott: – Zsófi néni, maga csodát tett.

Hamarosan csatlakozott hozzánk Laci bácsi, aki villanyszerelő volt régen – ő javította meg az összes töltőt és kábelt. A gimnazista Dóri minden csütörtökön jött segíteni: tanította a kisebbeket használni az eszközöket.

Timi is megváltozott. Már nem ült némán a sarokban; egyszer láttam, ahogy segít egy elsős kislánynak matekozni. Az anyukák is elkezdtek hozni felesleges füzeteket, tollakat.

Egyik nap bejött az iskola igazgatója is. Megállt az asztal előtt és csak nézett minket hosszasan.
– Zsófi néni – mondta végül –, maga megmutatta nekünk, hogy nem csak pénz kell ahhoz, hogy segítsünk ezeknek a gyerekeknek.

Azóta már egész kis közösség alakult ki körülöttünk. A könyvtári asztal sosem üres: hol egy újabb tablet kerül rá, hol egy doboz zsírkréta vagy uzsonna.

Persze nem mindig könnyű. Néha eltűnik egy-egy eszköz nyomtalanul. Néha csalódnom kell valakiben. De amikor látom Timit mosolyogni vagy hallom a gyerekeket nevetni tanulás közben… tudom, hogy érdemes volt.

Sokan kérdezik tőlem: „Miért csinálod ezt?”
Csak annyit felelek: – Mert hiszem, hogy minden gyereknek jár az esély.

Most itt ülök újra a könyvtár sarkában és figyelem őket. Vajon hányan vagyunk még ebben az országban, akik észrevesszük azt a csendes hiányt? És vajon hányan leszünk holnap?