Amikor az anyósom beköltözött hozzánk: Egy határokról, szeretetről és árulásról szóló történet

– Nem kérdezted meg tőlem, Gábor! – kiabáltam a konyhában, miközben a forró víz sistergett a fazékban. A hangom remegett, de nem a düh miatt – inkább a félelemtől. Marika, az anyósom, ott ült az asztalnál, mintha mindig is ott lett volna. A tekintete kemény volt, mint a régi cserépkályha ajtaja.

– Eszter, ne kezdjük el megint! – sóhajtott Gábor, és a hűtőhöz lépett. – Anyámnak most szüksége van ránk. Apám halála után nincs hová mennie.

– De miért nem beszéltük ezt meg? – kérdeztem halkan. A hasam már gömbölyödött, a kislányunk bármelyik nap megszülethetett. Az otthonunkban minden sarokban ott bujkált a feszültség.

Marika csak annyit mondott: – Az asszony dolga alkalmazkodni. Régen is így volt.

A szavak úgy csaptak arcon, mint a hideg eső. Aznap este alig aludtam. Hallottam Marika lépteit a folyosón, ahogy nesztelenül járkált. Gábor mellettem feküdt, de mintha kilométerekre lett volna.

Az első napokban próbáltam kedves lenni. Megfőztem Marika kedvenc paprikás krumpliját, de ő csak annyit mondott: – Az én fiam jobban szereti, ha több kolbász van benne.

Aztán jöttek az apró beszólások. – Eszterkém, te így akarod nevelni a gyereket? Régen nem volt ennyi könyv meg tanácsadás, mégis felnőttünk valahogy.

Minden nap egyre kisebbnek éreztem magam a saját otthonomban. A nappaliban Marika kötögetett, közben hangosan sóhajtozott. Gábor egyre többet dolgozott túlórában. Egy este megkérdeztem tőle:

– Meddig marad még anyukád?

– Nem tudom – felelte fáradtan. – Nehéz neki most.

– És nekem? Nekünk? – kérdeztem vissza.

Aztán megszületett Lili. Marika ott volt a szülőszobán kívül, és amikor hazaértünk, már mindent előkészített: kiságyat átrendezte, a pelenkákat máshova tette. – Így praktikusabb – mondta.

Az első éjszakán Lili sírt. Felkeltem hozzá, de mire odaértem volna, Marika már ott állt felette.

– Adj ide! – szólt rám halkan, de ellentmondást nem tűrően. – Te is pihenj egy kicsit.

A karomból kivette a gyereket. Ott álltam pizsamában, üresen.

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját lakásomban. A barátnőim kérdezték: – Miért nem szólsz Gábornak? Miért hagyod?

De mit mondhattam volna? Hogy félek elveszíteni őt? Hogy rettegek attól, hogy ha választania kellene köztem és az anyja között, nem engem választana?

Egy este Lili sírt. Fáradt voltam, kimerült. Marika bejött a szobába:

– Nem jól csinálod. Hagyd csak rám!

– Nem! – mondtam először határozottan. – Az én lányom!

Marika rám nézett, mintha pofont adtam volna neki.

– Hálátlan vagy! Mindent értetek teszek!

Gábor berohant:

– Mi folyik itt?

– Csak azt szeretném, ha tiszteletben tartanátok az otthonomat! – tört ki belőlem.

Csend lett. Marika sírva ment ki a konyhába. Gábor csak állt némán.

Aznap éjjel nem aludtam. Hajnalban leültem Marikával egy teára.

– Tudom, hogy nehéz neked – mondtam halkan –, de nekem is az. Szükségem van arra, hogy anya lehessek… a saját szabályaim szerint.

Marika sokáig hallgatott.

– Én csak segíteni akartam… De lehet, hogy tényleg túl sok vagyok itt – mondta végül.

Néhány hét múlva Marika elköltözött Gábor nővéréhez vidékre. A lakás újra csendes lett, de valami megváltozott bennem és Gáborban is. Már sosem volt ugyanolyan köztünk a bizalom.

Azóta is gyakran gondolkozom: hol húzódnak a határok szeretet és önfeladás között? Meddig kell tűrnünk a családért? Ti mit tettetek volna a helyemben?