A fiam cége – és én: Hol húzódik a határ az anyai szeretetben?

– Anya, kérlek, ne most! – kiáltotta Gergő, miközben a telefonját nyomkodta, és az irodában járkált fel-alá. Az asztalon egymás hegyén-hátán feküdtek a számlák, szerződések, és a régi, kopott tollak, amiket még én vettem neki, amikor elindította a vállalkozását. – Csak egy pillanatot kérek, Gergő – próbáltam halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom. – A NAV-tól jött egy levél, sürgősen választ kellene rá írni.

Ő csak legyintett. – Majd megoldom. Most mennem kell tárgyalni. És… anya, kérlek, ne szólj bele mindenbe! – A szavai úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Ott álltam a cég irodájában, ahol minden reggel én takarítottam fel a kávéfoltokat, én rendeztem a papírokat, én főztem a kávét a kollégáinak. És most úgy éreztem magam, mint egy idegen.

Amikor Gergő eldöntötte, hogy saját céget alapít, büszke voltam rá. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Mindig azt mondtam magamnak: „Majd én segítek neki mindenben.” Az első hónapokban én voltam a könyvelője – pedig sosem tanultam könyvelést –, én voltam a takarítója, a futára, sőt, néha még a bankja is. Ha elfogyott a pénz a cég számlájáról, én adtam kölcsön. „Majd visszaadom, anya” – mondta mindig.

Aztán jöttek az első sikerek. Gergő egyre magabiztosabb lett, új embereket vett fel. Én pedig háttérbe szorultam. Egyre többször éreztem magam feleslegesnek. Egy nap aztán megjelent az új könyvelő – egy fiatal lány, Zsófi –, aki mindent jobban tudott nálam. Gergő bemutatta: „Anya, Zsófi mostantól átveszi tőled a könyvelést. Neked is könnyebb lesz így.” Nem tiltakoztam. Csak mosolyogtam, és próbáltam elrejteni a csalódottságomat.

De nem csak a könyvelésről volt szó. Egyre kevesebbet beszéltünk. Ha bevittem neki az ebédet, alig nézett rám. Ha szóltam valamiért – például hogy ne felejtsen el időben befizetni egy számlát –, csak legyintett. „Anya, ne aggódj már ennyit!” Egy este aztán minden megváltozott.

Az irodában maradtam késő estig, hogy rendet rakjak. Gergő bejött, és idegesen nézett rám.
– Anya… beszélnünk kell.
– Mi történt? – kérdeztem aggódva.
– Szeretném, ha mostantól nem jönnél be minden nap. Zsófi és a többiek is mondták… zavarja őket. És… nekem is nehéz így dolgozni.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Csak álltam ott némán.
– De hát… én csak segíteni akartam…
– Tudom – mondta halkan –, de most már másra van szükségem.

Hazamentem aznap este. Azóta sem mentem vissza az irodába. A lakásomban ülök, körülöttem a régi számlák, szerződések és tollak – mind Gergő cégének emlékei. Néha felhívom őt, de legtöbbször csak röviden válaszol: „Majd hívlak vissza.” A barátnőim azt mondják: „Engedd el! Felnőtt ember már!” De hogyan engedhetném el? Hiszen ő az én fiam.

Sokszor gondolok arra az időre, amikor még kicsi volt. Amikor együtt építettünk homokvárat a játszótéren, vagy amikor beteg lett, és egész éjjel virrasztottam mellette. Akkor is mindent odaadtam volna érte.

Most viszont úgy érzem: elveszítettem önmagam valahol útközben. Annyira akartam segíteni neki, hogy közben elfelejtettem saját magamat is szeretni. Vajon hol húzódik az a határ? Mikor kell azt mondani: „Elég volt”?

Egy este Gergő váratlanul becsöngetett hozzám.
– Anya… beszélhetnénk?
Meglepődtem, de beengedtem.
– Sajnálom – mondta halkan –, hogy így alakult. Csak… annyira sok volt minden egyszerre. Nem akartalak megbántani.
– Tudom – feleltem –, csak… nehéz volt elfogadni.
– Szükségem van rád… csak másképp.

Sírva öleltük meg egymást. Azóta ritkábban találkozunk, de amikor igen, már nem beszélünk céges ügyekről. Próbálok újra önmagam lenni – nem csak anya, hanem Éva is: egy nő, aki szeret olvasni, kertészkedni és sétálni a Margitszigeten.

De néha még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon jól tettem-e mindent? Hol van az anyai szeretet határa? Ti mit gondoltok erről? Vajon lehet túl sokat adni annak, akit annyira szeretünk?