Elküldött a saját fiam a hotelbe – egy anya szíve szakad meg

– Nem hiszem el, Zsolt! – remegett a hangom, miközben a bőröndöm szorongattam az előszobában. – Tényleg azt akarod, hogy hotelben aludjak? A saját anyád?
Zsolt zavartan kerülte a tekintetem. A háttérben hallottam, ahogy Nóra, a menyeim, halkan sóhajt egyet.
– Anya, kérlek… ne csinálj ebből ügyet. Nóra most nagyon fáradt, sok a munka, és… hát, tudod, kicsi ez a lakás.
– Kicsi? – szinte felkiáltottam. – Két szobátok van! Egy hétvégére sem férünk el?
Nóra ekkor kilépett a konyhából, karba tett kézzel nézett rám. – Szeretnénk most egy kis nyugalmat. A hotel csak két villamosmegálló innen, és minden reggel átjöhetsz. Zsolt már lefoglalta neked.
Megsemmisülve álltam ott. Hát ezért neveltem fel ezt a fiút? Hogy idegenként bánjon velem?

A vonatúton egész úton azt tervezgettem, milyen lesz újra együtt lenni Zsolttal. Gyerekkorában minden nyáron együtt főztünk lekvárt, együtt szedtük a meggyet a kertben. Most meg… egy hotelbe küld.

A hotel rideg volt és személytelen. A folyosón klórszag terjengett, az ablak alatt villamos csörömpölt. Lefeküdtem az ágyra, de csak forgolódtam. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Vajon mit rontottam el?

Másnap reggel mégis összeszedtem magam. Felvettem a legszebb blúzomat, vettem egy doboz süteményt a sarki cukrászdában, és elindultam Zsoltékhoz.

Nóra ajtót nyitott, de nem hívott be igazán melegen. – Szia, Margit néni! Zsolt még alszik.
– Nem baj, megvárom – próbáltam mosolyogni.

A nappaliban leültem a kanapéra. A falon modern festmények lógtak – semmi családi fotó, semmi emlék. Nóra gyorsan eltűnt a hálóban. Hallottam, ahogy halkan beszélnek.

– Miért nem lehetett volna nálunk aludnia? – kérdezte Zsolt álmosan.
– Mert nekem is jogom van pihenni! – suttogta Nóra idegesen. – Egész héten dolgozom, most végre lenne egy kis időnk kettesben.
– De hát anyám…
– Mindig csak az anyád! Miért nem tudod végre leválasztani magad róla?

A szívem összeszorult. Hát tényleg teher vagyok? Egy felesleges csomag?

Zsolt végül kijött, álmosan ölelt meg.
– Anya, ne haragudj… tényleg jobb így mindenkinek.

Próbáltam nem sírni.
– Tudod, nálunk otthon mindig volt hely mindenkinek – mondtam halkan. – Amikor te jöttél haza az egyetemről, még ha csak egy matrac is jutott neked a földön, akkor is együtt voltunk.
– Tudom… de most más idők járnak.

Egész nap próbáltam segíteni: főztem ebédet (Nóra csak piszkálta a tányérját), elmosogattam (Nóra gyorsan átvette tőlem), játszottam az unokámmal (aki inkább tabletezett). Este Zsolt rám nézett:
– Anya, most már jobb lenne visszamenned a hotelbe… Nóra nagyon fáradt.

A hotelben ültem az ágy szélén és csak néztem magam elé. Felhívtam a húgomat vidéken.
– Margitka… hát ezt nem hiszem el! – kiáltotta felháborodva. – Édesanyánk forogna a sírjában! Nálunk mindig mindenki együtt volt! Hogy lehet ilyen rideg valaki?
– Nem tudom… talán én vagyok túl régi vágású.
– Ugyan már! Ez nem generáció kérdése! Ez szeretet kérdése!

Másnap reggel Nóra már ajtót sem nyitott mosolyogva.
– Margit néni… ma sok dolgom lesz, Zsolt is dolgozik egész nap. Talán inkább menjen el sétálni valahova…
– Persze – mondtam halkan.

Egész nap bolyongtam Budapesten. Néztem a Dunát, ültem egy padon a Margitszigeten és azon gondolkodtam: tényleg ennyire megváltozott minden? Régen természetes volt, hogy ha jön valaki vidékről, akkor helyet szorítunk neki. Most meg…

Este Zsolt felhívott:
– Anya… ne haragudj Nórára. Ő ilyen. Szereti a rendet és a nyugalmat.
– És én csak zavarok?
– Nem erről van szó… csak másképp élünk.

Hazafelé a vonaton végig sírtam. Otthon Erzsi barátnőm várt egy tál meleg levessel.
– Na mesélj! Milyen volt Pesten?
– Ne is kérdezd…
Elmondtam mindent. Erzsi csak csóválta a fejét:
– Tudod mit? Az én lányom is ilyen lett volna, ha hagyom! De én megmondtam: család az család!

Napokig nem beszéltem Zsolttal. Aztán egyszer csak csörgött a telefon.
– Anya… ugye nem haragszol?
– Nem haragszom… csak fáj.

Azóta is azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire megváltozott Magyarország? Tényleg ciki lett vendégül látni az anyát? Vagy csak én vagyok túl érzékeny? Vajon mit kellett volna másként csinálnom?

„Ti mit gondoltok? Tényleg túl sokat várok el? Vagy jogosan fáj ez nekem?”