„Miért kell még egy lakás, amikor már négy is van?” – Egy testvérharc a családi otthonért

– Erzsi, mondd meg őszintén: miért ragaszkodsz ennyire ehhez a lakáshoz? – kérdezte Katalin, miközben az asztalnál ültünk, és anyánk csendben kavargatta a teáját. A hangja éles volt, szinte metsző. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul.

– Ez az otthonom – feleltem halkan. – Itt nőttem fel, itt élünk anyával. Miért akarod elvenni tőlünk?

Katalin felnevetett, de nem volt benne semmi vidámság. – Négy lakásod van már, Erzsi! Négy! Nem elég? Miért kell neked még ez is?

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy pofon. Nem értette. Vagy talán nem is akarta érteni. Azt hittem, a testvérem mindig mellettem áll majd. De most úgy tűnt, mintha idegen lenne.

Anyám csak nézett ránk, a keze remegett. Tudtam, hogy fáj neki ez az egész. Apám halála óta csak mi hárman maradtunk. Azt hittem, ez összetart majd minket. De Katalin más lett. Azóta, hogy férjhez ment Zoltánhoz, mintha minden megváltozott volna.

– Nem akarom elvenni – mondta Katalin hirtelen csendesebben –, de szükségem van rá. Zoltán vállalkozása bajban van. Ha eladjuk ezt a lakást, mindenkinek jobb lesz.

– Neked lesz jobb! – csattantam fel. – Neked és Zoltánnak! Mi lesz anyával? Hova megyünk?

Katalin vállat vont. – Találtok majd valamit. Te mindig talpra estél.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Anyám odanyúlt hozzám, megszorította a kezem.

– Lányok, kérlek… – suttogta.

De már nem tudtam visszafogni magam.

– Tudod mit? Vidd csak! Vidd az összes lakást! De ezt az egyet hagyd meg nekünk! Ez apáé volt…

Katalin arca megkeményedett.

– Apáé volt, de most már közös örökség. Nekem is jogom van hozzá.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Anyám szobájából halk sírás hallatszott át. Gyerekkoromban azt hittem, a család mindennél fontosabb. Most először éreztem azt, hogy talán tévedtem.

Másnap reggel Katalin ügyvédet hozott magával. Egy idegen férfi ült le velünk szemben az asztalhoz, papírokat rakott elénk.

– Erzsébet asszony, Katalin asszony szeretné hivatalosan is rendezni az örökséget – mondta száraz hangon.

– Anyám még él! – kiáltottam fel. – Hogy lehetne most örökségről beszélni?

Katalin nem nézett rám. Csak a papírokat bámulta.

– Ez csak formalitás – mondta halkan.

Anyám keze remegett, ahogy aláírta a papírokat. Éreztem, hogy valami végleg eltört bennünk.

A következő hetekben minden megváltozott. Katalin egyre többször jött át, néha Zoltánnal együtt. Minden alkalommal újabb papírokat hoztak, újabb követelésekkel álltak elő. Anyám egyre csendesebb lett, én pedig egyre dühösebb.

Egy este leültem anyám mellé a kanapéra.

– Anya, nem hagyhatjuk ezt – mondtam. – Nem veheti el tőlünk az otthonunkat.

Anyám csak bólintott.

– Tudom, kislányom. De ő is a lányom…

– De hát mit számít a pénz? – fakadtam ki. – Miért fontosabb neki minden másnál?

Anyám szeme könnyes lett.

– Talán sosem tudjuk meg…

Aznap este elhatároztam: harcolni fogok. Felkerestem egy ügyvédet, elmondtam mindent részletesen. Azt mondta, jogilag nehéz lesz bármit is tenni, de nem lehetetlen.

A következő hónapokban pereskedtünk. Katalin rideg lett és távolságtartó; már csak az ügyvédeken keresztül beszélt velem. Zoltán egyszer sem nézett a szemembe.

A családunk széthullott. Karácsonykor anyám sírva ült az üres asztal mellett; Katalinék nem jöttek el. A fa alatt csak két ajándék volt: egy nekem és egy anyának.

Egy nap levelet kaptam Katalintól:

„Erzsi! Nem akartam így alakuljon… De nekem is van családom. Megérthetnéd végre.”

Nem válaszoltam neki. Nem tudtam mit mondani.

Végül kompromisszum született: anyám haláláig maradhatunk a lakásban, utána azonban Kataliné lesz minden jog.

Anyám néhány hónappal később meghalt. Az utolsó napján csak annyit mondott:

– Szeressétek egymást…

De már késő volt.

Amikor végleg el kellett hagynom azt az otthont, ahol felnőttem, úgy éreztem magam, mintha kiszakítottak volna a világból. Azóta is minden este felteszem magamnak a kérdést:

„Tényleg megéri ennyit harcolni a pénzért? Hol van ilyenkor a család?”