Testvéri kötelékek: Halina és Mária története

– Miért nem tudsz egyszer az életben őszinte lenni velem, Halina? – csattant fel Mária hangja, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a régi, repedezett bögre, amit anyánktól örököltünk. A vihar dobolta az ablakot, a villámok fényében úgy tűnt, mintha az egész lakás remegne körülöttünk.

Nem tudtam válaszolni. A torkomban gombóc nőtt, ahogy a múlt emlékei elárasztottak: gyerekkorunkban mindig én voltam az, aki elvette Mária játékait, aki hangosabb volt, aki jobban tanult. Mindig én voltam az első – legalábbis anyánk szerint. És most, harminc évvel később, még mindig ugyanazokat a sebeket téptük fel.

– Nem akarok erről beszélni – suttogtam végül, de Mária nem hagyta annyiban.

– Persze, te sosem akarsz semmiről beszélni! Mindig csak elmenekülsz! – kiabálta, és a bögre koppant az asztalon.

A férjem, Gábor két napja utazott el Németországba egy hosszú üzleti útra. Egyedül maradtam a lakásban, és Mária váratlanul jelent meg az ajtóban, mintha megérezte volna, hogy most nincs ki mögé bújnom. Azt mondta, csak beszélgetni akar. De mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz.

A levegő fojtogató volt. A konyhában terjengett a régi húsleves illata – anyánk receptje szerint főztem –, de most minden falat keserűnek tűnt. Mária leült velem szemben, és halkan folytatta:

– Tudod, mennyire fájt nekem mindig, hogy sosem álltál ki mellettem? Amikor apánk elment… amikor anyánk beteg lett… mindig egyedül maradtam.

– Nem igaz – vágtam rá dühösen. – Mindent együtt csináltunk! Én is szenvedtem!

– De te legalább el tudtál menekülni! Egyetemre mentél Budapestre, új életet kezdtél! Én itt ragadtam ebben a városban, ebben a lakásban…

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zápor. Mindig is irigyeltem Máriát a kitartásáért, hogy képes volt gondoskodni anyánkról, amikor én már rég máshol éltem. De sosem mondtam neki. Sosem mondtam ki azt sem, mennyire bántott, hogy anyánk utolsó napjaiban csak őt hívta maga mellé.

– Sajnálom… – mondtam végül halkan. – Sajnálom, hogy nem voltam ott eléggé.

Mária szeme megtelt könnyel. – Nem akarok haragudni rád. Csak… annyira nehéz volt egyedül.

A csend közénk telepedett. Az eső kopogott az ablakon, mintha minden csepp egy-egy kimondatlan szó lenne közöttünk.

Gyerekkorunkban mindig együtt játszottunk a panelház udvarán. Mária volt a bátrabb; ő mászott fel először a fákra, ő védett meg az iskolában is. De ahogy felnőttünk, valami eltört közöttünk. Talán anyánk betegsége volt az oka, talán az én menekülésem Budapestre… vagy talán csak az élet sodort minket külön utakra.

– Emlékszel arra a nyárra, amikor apánk elment? – kérdeztem halkan.

Mária bólintott. – Akkor kezdődött minden. Anyánk sosem bocsátott meg neki… és nekünk sem engedte meg, hogy beszéljünk róla.

– Talán ezért nem tudunk mi sem megbocsátani egymásnak – mondtam.

Mária felnevetett – keserűen, fáradtan. – Lehet. De én már belefáradtam ebbe a harcba.

Ekkor csörrent meg a telefonom: Gábor írt egy üzenetet. „Szeretlek. Vigyázz magadra.” Hirtelen rádöbbentem, mennyire magányos vagyok nélküle – és mennyire szükségem lenne arra, hogy végre rendbe hozzam a kapcsolatomat Máriával.

– Mi lenne, ha újrakezdenénk? – kérdeztem halkan. – Nem tudom visszacsinálni a múltat… de talán megpróbálhatnánk máshogy folytatni.

Mária sokáig hallgatott. Azt hittem, elutasítja majd – de végül csak ennyit mondott:

– Próbáljuk meg. De csak akkor, ha tényleg őszinte leszel velem.

Bólintottam. Könnyek csorogtak végig az arcomon – talán először sírtam Mária előtt felnőttként.

Aznap este együtt főztünk vacsorát. Nem beszéltünk sokat; csak tettük a dolgunkat csendben, mint régen. De valami megváltozott bennem: először éreztem azt, hogy talán van remény arra, hogy újra testvérek legyünk – nem csak vér szerint, hanem lélekben is.

Most itt ülök az ablak előtt, nézem az esőt és azon gondolkodom: vajon hány családban vannak még ilyen kimondatlan fájdalmak? Hány testvér él egymás mellett úgy, hogy közben falakat építenek maguk köré? Vajon képesek vagyunk-e valaha igazán megbocsátani egymásnak – és önmagunknak?