Az én utam – Egy magyar fiú harca a saját életéért

– Nem fogok együtt élni ezzel a nővel! – csattant fel anyám, miközben a kés megállt a levegőben, és mindenki tekintete rám szegeződött. Az ebédlőasztalnál ültem, mellettem feleségem, Dóra, apám pedig némán kavargatta a levest. A napfény sárgára festette a falat, de a levegőben dermedt hidegség volt.

– Anya, Dóra nem „ez a nő”. Ő a feleségem. És jogom van ahhoz, hogy velem éljen – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett. – A lakás harmada az enyém. Ezt te is tudod.

– Az én lakásom! – vágott vissza anyám. – Én fizettem ki, én takarítottam, én tartottam rendben! Nem fogja itt szétpakolni a cuccait! – Dóra lesütötte a szemét, az ujjával babrálta az asztalterítőt.

Apám végre megszólalt:
– Marika, hagyd már. A fiúnk felnőtt. Ha akarja, ideköltözik. Ez a törvény.

Anyám szeme villámokat szórt:
– Persze, te mindig az ő pártján állsz! Neked mindegy, ki jár-kel a lakásban? Neked mindegy, hogy minden megváltozik?

– Nem minden változás rossz – mondta apám csendesen.

Éreztem, ahogy bennem is forr a düh. Hányszor játszottuk már le ezt? Hányszor kellett magyarázkodnom, hogy Dóra nem akarja elvenni tőle az otthonát? Hányszor kellett elviselnem a beszólásait: „Majd meglátod, csak a pénzed kell neki!” „Majd ha gyerek lesz, akkor aztán végképp vége mindennek!”

– Anya – néztem rá egyenesen –, ha nem engeded, hogy együtt költözzünk ide, eladom a részemet. És nem fogod tudni, ki lesz az új tulajdonos.

– Zsarolsz? Saját anyádat? – suttogta döbbenten.

– Nem zsarollak. Csak szeretnék végre felnőttként élni. Szeretném, ha elfogadnád Dórát. Ha nem megy, akkor kénytelen vagyok lépni.

Csend lett. Csak az óra kattogott a falon.

Dóra este sírva fakadt otthon:
– Lehet, hogy jobb lenne albérletben maradni. Nem akarok miattam veszekedést köztetek.

– Nem miattad van. Ez mindig is így volt. Anyám sosem tudott elengedni. Mindig mindent jobban tudott nálam: mit vegyek fel, hova menjek dolgozni, kivel barátkozzak… Most is azt hiszi, hogy nélküle semmire sem vagyok képes.

Dóra átölelt:
– Szeretlek. De félek attól, mi lesz ebből.

Másnap reggel anyám üzenetet küldött: „Beszéljünk.”

Visszamentem hozzájuk. A konyhában ült, előtte egy csésze kávé.
– Ha ideköltöztök – kezdte –, akkor szabályok lesznek. Nincs vendégjárás. Dóra ne főzzön hagymásat, mert utálom a szagát. És ne pakolja tele a fürdőt mindenféle női vacakkal!

– Anya – sóhajtottam –, ez nem így működik. Együtt élünk majd itt. Mindenkinek alkalmazkodnia kell.

– Én nem fogok! Ez az én otthonom!

– Akkor tényleg eladom a részemet – mondtam ki halkan.

A következő napokban elkezdtem hirdetni a lakásrészemet egy ingatlanos ismerősömön keresztül. Anyám először csak fenyegetésnek vette, de amikor megjelent egy fiatal pár megnézni a lakást – hangosak voltak és közölték, hogy kutyát is hoznának –, anyám arca elfehéredett.

Apám félrehívott:
– Fiam, lehet, hogy kemény vagy most vele… De talán csak így érti meg végre.

Anyám este felhívott:
– Ne add el! Inkább költözzetek ide… De csak próbáljunk meg normálisan együtt élni!

Így hát összepakoltunk Dórával és beköltöztünk. Az első hetek pokoliak voltak: anyám mindenbe belekötött. Ha Dóra mosott, biztosan túl sok mosószert használt; ha főzött, túl sós lett; ha nevettünk este a szobában, túl hangosak voltunk.

Egy este Dóra sírva fakadt:
– Nem bírom tovább! Megaláz minden nap!

Éreztem, hogy elértem a határaimat. Bementem anyámhoz:
– Ha még egyszer bántod Dórát, tényleg eladom a részemet. És akkor majd ideköltözik akárki.

Anyám először csak nézett rám döbbenten. Aztán valami megtört benne:
– Félek attól… hogy elveszítelek – mondta halkan. – Hogy már nem leszel az én kisfiam.

Leültem mellé:
– Anya… már régóta nem vagyok kisfiú. De mindig szeretni foglak. Csak most már máshogy kell szeretned engem is.

Lassan változott valami köztünk. Anyám elkezdett kérdezni Dórától recepteket; néha együtt mentek piacra; néha még nevetett is egy-egy viccén. Nem lettünk soha igazi barátok hármasban – de legalább béke lett.

Egy év múlva sikerült saját lakást vennünk Dórával egy panelban Újpesten. Amikor költöztünk, anyám könnyes szemmel ölelt át:
– Vigyázzatok magatokra… És gyertek gyakran haza!

Most már tudom: néha csak úgy lehet saját utat járni Magyarországon is, ha keményen kiállsz magadért – még akkor is, ha az fáj annak, akit szeretsz.

Vajon más magyar családokban is ennyire nehéz elengedni egymást? Ti mit tettetek volna az én helyemben?