Apám bérleti díjat kért tőlem – most azt várja, hogy gondoskodjak róla

– Mégis mennyit gondoltál fizetni? – kérdezte apám szigorú hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, a gimnáziumi bizonyítványommal a kezemben. Aznap töltöttem be a tizennyolcat. Anyám már régen elment, csak ketten maradtunk ebben a régi zuglói lakásban, ahol minden fal repedezett, és a csend néha elviselhetetlenül vastag volt.

– Apa, ez most komoly? – kérdeztem vissza, de ő csak bólintott. – Itt laksz, felnőtt vagy. A felnőttek fizetnek. Nem tartozom neked semmivel – mondta, és a tekintete kemény volt, mint mindig.

Akkor még nem értettem. A barátaim szülei ünnepeltek, tortát sütöttek, engem viszont egy bérleti szerződés várt. Havonta húszezer forintot kellett fizetnem a saját szobámért. Az első hónapban sírva adtam oda neki a pénzt. Aztán hozzászoktam. Dolgozni mentem suli mellett, pultosként egy kis kávézóban a Thököly úton. Minden reggel korán keltem, este későn értem haza. Apám sosem kérdezte meg, hogy vagyok.

Az évek teltek. Egyetemre jártam, majd elköltöztem egy albérletbe a barátnőmmel, Dórával. Apámmal ritkán beszéltünk. Néha felhívott, hogy megkérdezze, mikor tudom visszafizetni azt a pénzt, amit kölcsönadott tankönyvre. Mindig pontosan vezette a tartozásaimat egy zöld füzetben.

Aztán egy nap csörgött a telefonom. A szomszéd, Ilonka néni hívott: – Kislányom, az apád elesett a lépcsőn. Nem tud felkelni.

Hazarohantam. Apám az ágyban feküdt, arca sápadt volt, szemei ijedtek. – Nem tudok felállni – mondta halkan. Az orvos azt mondta, csípőtörés. Kórházba vittük, de hamar kiderült: hosszú hónapokig ápolásra szorul.

A testvérem, Zsolt külföldön él Németországban. Felhívtam: – Zsolt, apa bajban van. Segítened kellene.
– Nem tudok hazajönni – felelte gyorsan. – Neked ott vagy a munkahelyed, Dóra…
– Igen, de…
– Te mindig is közelebb voltál hozzá.

Ez hazugság volt. Soha nem voltam közel apámhoz.

Az első hetekben minden nap mentem hozzá. Főztem neki levest, cseréltem a pelenkáját, segítettem fürdeni. Néha sírtam a fürdőszobában, amikor nem látta. Egy este Dóra rám nézett:
– Meddig bírod még ezt? Nem lenne jobb egy otthon?
– Nem tudom – suttogtam.

Apám egyre többet panaszkodott: – Régen minden jobb volt. Most bezzeg senki sem törődik velem.
– Apa, én itt vagyok! – fakadtam ki egyszer.
– Az a minimum – mondta ridegen.

Egy este nem bírtam tovább:
– Miért kellett nekem mindig fizetnem? Miért nem szerettél úgy, ahogy más szülők szeretik a gyerekeiket?
Csend lett. Apám sokáig hallgatott.
– Nem tudtam másképp – mondta végül halkan. – Engem is így neveltek. Azt hittem, így tanulod meg az életet.

A könnyeim végigfolytak az arcomon.
– De én csak szeretetet akartam…

Aznap éjjel nem aludtam. Forgolódtam az ágyban, Dóra csendesen átölelt.
– Nem vagy köteles mindent feláldozni érte – suttogta.

Másnap reggel apám rám nézett:
– Köszönöm, hogy itt vagy – mondta először életemben.

Azóta is minden nap küzdök magammal: vajon képes vagyok megbocsátani neki? Mit jelent számomra a család? És vajon mások mit tennének a helyemben?