Két tűz között: Hogyan választottam a lányom és a nevelőapám között

– Anya, nem akarok többé itt lakni! – kiáltotta Zsófi, miközben becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A hangja még mindig visszhangzott a fejemben, ahogy ott álltam a konyhában, remegő kézzel szorítva a mosogatórongyot. Az ablakon túl szürke, esős délután volt, de bennem sokkal sötétebb vihar tombolt.

Zsófi tizennégy éves, okos, érzékeny lány. Az apja elhagyott minket, amikor még kicsi volt, így ketten maradtunk. Aztán jött Lajos, anyám második férje, aki sosem volt igazán apám, de mindig ott volt, amikor szükségem volt rá. Most viszont Lajos bácsi beteg lett – Alzheimer-kór. Anyám már nem él, így rám maradt minden gondoskodás.

Az utóbbi hónapokban Lajos bácsi egyre rosszabb állapotba került. Elfelejtette a nevemet, néha Zsófit is összetévesztette valaki mással. Egyre többször kellett éjszaka is felkelnem hozzá, mert eltévedt a lakásban vagy ki akart menni az utcára pizsamában. Zsófi pedig egyre zárkózottabb lett. Már nem hívta át a barátait, szégyellte a helyzetünket. Egyik este sírva mondta: „Anya, én félek tőle. Néha olyan furcsán néz rám.”

Próbáltam mindkettőjüknek megfelelni. Reggelente Zsófit készítettem iskolába, délután Lajos bácsit fürdettem, etettem, gyógyszereit adagoltam. Közben dolgoztam egy kis könyvelőirodában, hogy legalább a rezsit ki tudjuk fizetni. Esténként fáradtan rogytam le az ágyra, de alig tudtam aludni. Folyton azt éreztem: valamit rosszul csinálok.

Egyik nap Zsófi nem ment iskolába. Otthon maradt, és egész nap a telefonját nyomkodta. Amikor rákérdeztem, csak annyit mondott: „Úgyis mindegy.” Este aztán kiborult:
– Miért fontosabb neked Lajos bácsi, mint én? Miért kell nekem ezt elviselnem?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem vele szemben az asztalnál, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.
– Nem fontosabb – suttogtam végül. – De ő már csak rám számíthat.
– És én? – kérdezte Zsófi halkan.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Lajos bácsi halk motyogását a másik szobából és Zsófi sírását a párnájába fojtva. Reggel elhatároztam: segítséget kérek.

Felkerestem a helyi szociális szolgálatot. Egy kedves nő fogadott, Katalin néni, aki végighallgatta a történetemet.
– Nem vagy egyedül – mondta együttérzően. – De ezt nem lehet egyedül csinálni.

Javasolta, hogy kérjek idősek otthonában helyet Lajos bácsinak. De ahogy kimondta ezeket a szavakat, mintha kést döftek volna belém. Elárulom azt az embert, aki felnevelt? Hogy hagyhatnám magára?

Hazafelé menet sírtam az autóban. Otthon Zsófi várt rám.
– Mi lesz most? – kérdezte félve.
– Nem tudom – feleltem őszintén.

Aznap este Lajos bácsi eltűnt. Mire észrevettem, már nem volt sehol. Zsófi zokogott, én pedig kétségbeesetten rohantam ki az utcára pizsamában. Végül a szomszéd utcában találtam rá: zavartan ült egy padon, és azt hajtogatta: „Haza akarok menni.”

Ez volt az utolsó csepp. Másnap felhívtam Katalin nénit.
– Nem bírom tovább – mondtam sírva.

Pár hét múlva Lajos bácsi bekerült egy idősek otthonába. Amikor elbúcsúztunk tőle, Zsófi szorosan átölelt hátulról.
– Sajnálom, anya – suttogta.
– Én is – feleltem.

Azóta is minden héten meglátogatjuk Lajos bácsit. Néha felismer minket, néha nem. Zsófi lassan újra mosolyogni kezdett; visszatért az életünkbe a remény.

De minden este felteszem magamnak a kérdést: jól döntöttem? Lehet egyáltalán jól dönteni két szeretett ember között?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon van olyan út, ahol senki sem sérül meg igazán?