A házasságom egy spórolós nővel – és azután, amit elrontottam

– Már megint minek kellett ezt megvenni, Tamás? – csattant fel Éva, miközben a Lidl-s szatyorból előhúzta a frissen vásárolt kávét. – Még van otthon! – De az már hónapok óta áll, csomós, és keserű – próbáltam halkan magyarázni, de tudtam, hogy felesleges. Éva arca megkeményedett, ahogy mindig, amikor pénzről volt szó. – Majd elfogy az is! Nem vagyunk milliomosok!

Ez volt a mindennapjaink zenéje. Tizenhárom évig éltem együtt Évával, aki minden forintot háromszor is meggondolt, mielőtt kiadta volna. A házasságunk első éveiben még viccesnek találtam, hogy a vécépapírt is félbe vágja, hogy tovább tartson. De ahogy múltak az évek, a spórolásból szűkösség lett, abból pedig fojtogató légkör. A lakásunkban minden kopott volt: a kanapé huzata foltos, a csap csöpögött, a hűtő ajtaja nyikorgott. Ha szóba hoztam a felújítást, csak legyintett: – Majd ha nyerünk a lottón.

A családom is szóvá tette. Anyám egyszer félrehívott: – Fiam, nem lehet így élni. Egy nőnek nem az a dolga, hogy mindenen spóroljon, hanem hogy otthont teremtsen. – De én csak legyintettem. Azt hittem, majd jobb lesz. Hogy Éva egyszer csak rájön: az élet nem arról szól, hogy minden fillért félreteszünk.

Aztán jött a fordulópont. Egyik este, amikor a fürdőben próbáltam megjavítani a csapot (mert szerelőt hívni luxus lett volna), Éva bejött és rám szólt: – Ne pazarold a vizet! – Akkor valami eltört bennem. Felálltam, ránéztem és azt mondtam: – Nem bírom tovább. Ez nem élet.

A válás hosszú és keserves volt. Éva minden fillérért harcolt, még a közös edénykészletet is három részre akarta osztani. Végül egyedül maradtam egy zuglói panelban, egyedül a gondolataimmal és azzal az érzéssel, hogy valamit nagyon elrontottam.

Az első hónapokban úgy éreztem magam, mint akit kiengedtek a börtönből. Elmentem a WestEndbe és vettem magamnak egy új inget – csak úgy! Beültem egyedül egy kávézóba, rendeltem egy kapucsínót és croissant-t. Néztem az embereket és azt gondoltam: végre szabad vagyok.

De a szabadság hamar ürességgé vált. Próbáltam randizni – Tinderen ismerkedtem meg Zsófival, aztán Katával –, de egyik kapcsolat sem tartott tovább pár hétnél. Mindegyik nőben kerestem valamit: vagy azt akartam, hogy teljesen más legyen, mint Éva, vagy épp ugyanazokat a hibákat véltem felfedezni bennük.

Aztán jött Anna. Egy baráti összejövetelen találkoztunk – ő is frissen vált el. Azonnal megértettük egymást. Anna nem volt spórolós, de nem is volt pazarló. Szeretett élni: kirándulni mentünk Dobogókőre, főztünk együtt (ő vette a drágább sajtot is), esténként filmeket néztünk összebújva.

Egyik este Anna átjött hozzám vacsorára. Épp bort töltöttem neki, amikor megszólalt a telefonom. Egy régi ismerősöm volt az – Dóra –, akivel egyszer-kétszer találkoztam a válásom után. Anna rápillantott a kijelzőre és elkomorult.

– Ki az? – kérdezte halkan.
– Csak egy régi ismerős – mondtam gyorsan.
– Régi ismerős? Vagy valaki több?

Hazudtam. Azt mondtam Annának, hogy semmi közöm már Dórához. De másnap Dóra rám írt Messengeren: „Hiányzol.” Anna véletlenül meglátta az üzenetet.

Onnantól minden megváltozott. Anna bizalmatlan lett. Már nem nevetett velem úgy, mint régen. Egyre többször kérdezte: – Biztos vagy benne, hogy csak engem szeretsz? – Próbáltam bizonygatni neki: – Te vagy az egyetlen! De ő csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel és azt mondta: – A bizalom olyan, mint az üveg: ha egyszer megrepedt, sosem lesz már ugyanaz.

Próbáltam mindent helyrehozni: virágot vittem neki munkahelyére (a kolléganői irigykedtek), főztem neki vacsorát (bár tudom, hogy nem vagyok egy séf), még egy wellness hétvégét is lefoglaltam Sárváron. De Anna már nem volt ugyanaz. Egy este azt mondta:

– Tamás… én szeretlek. De nem tudom elfelejteni azt az érzést, hogy titkolsz valamit előlem.
– Nem titkolok semmit! – fakadtam ki.
– Akkor miért érzem úgy?

Csend lett köztünk. Anna végül elment.

Most itt ülök ebben a panelban – ugyanabban, ahol évekkel ezelőtt újrakezdtem –, és azon gondolkodom: lehet-e újra bízni valakiben? Lehet-e helyrehozni azt, amit egyszer elrontottunk?

Anyám néha átjön hozzám kávézni. Ő csak annyit mond:
– Fiam, mindenki hibázik. De ha szeretsz valakit igazán, akkor harcolsz érte.

Én harcolnék Annáért. De nem tudom hogyan kezdjem el.

Ti mit tennétek? Meg lehet bocsátani egy apró hazugságot? Vagy tényleg igaz: ha egyszer megrepedt az üveg, sosem lesz már olyan tiszta?