„Eladtam a biciklimet, hogy segítsek Gábornak” – Egy hatéves fiú döntése, ami megváltoztatta a lakótelepet
– Misi, hova viszed azt a borítékot? – kérdezte anya, miközben a konyhában a reggeli kakaómat keverte. A borítékban ott lapult minden forintom, amit a hatodik születésnapomra kaptam. A kezem remegett, de nem akartam visszafordulni.
– Csak… csak Gáborhoz megyek – motyogtam.
Anya letette a kanalat, és rám nézett. – Azt mondtad, biciklit akarsz venni abból a pénzből. Mi történt?
Nem tudtam mit mondani. Az előző nap Gábor sírva ült az öltözőben az óvodában. Amikor odamentem hozzá, csak annyit mondott: – Elvitték apát. Anyu azt mondja, most minden nehezebb lesz.
Nem értettem pontosan, mit jelent ez. Csak azt láttam, hogy Gábor szeme vörös, és nem akar játszani. Otthon egész este ezen gondolkodtam. Aztán reggel eldöntöttem: odaadom neki a pénzemet. Hátha ettől jobb lesz neki.
Anya sóhajtott. – Misi, ez nagyon kedves tőled, de biztos vagy benne? Ez a te pénzed.
– Igen – bólintottam. – Gábornak most jobban kell.
Anya hosszan nézett rám, aztán csak annyit mondott: – Menj, de utána gyere haza.
A lakótelepen végigfutottam a lépcsőházon, és becsöngettem Gáborékhoz. Az anyukája nyitott ajtót, karikás szemekkel.
– Szia Misi! Gábor most nem nagyon beszél senkivel…
– Csak ezt szeretném odaadni – nyújtottam át a borítékot.
Az anyukája először nem értette. Amikor kibontotta és meglátta a pénzt, könnyek szöktek a szemébe.
– Ezt nem fogadhatjuk el… – kezdte.
– De én akarom! – vágtam rá. – Gábornak most fontosabb.
Gábor ott állt mögötte pizsamában, és csak nézett rám. Nem szólt semmit, de láttam rajta, hogy megkönnyebbült egy kicsit.
Aznap délután már mindenki erről beszélt a házban. A szomszéd néni, Ilonka néni is megállított a lépcsőházban:
– Te vagy az a kisfiú, aki segített Gábornak? Nagyon büszke vagyok rád!
De otthon nem mindenki örült ennyire. Apa este halkan beszélt anyával:
– Nem kellett volna engedni neki. Most majd minden gyerek azt hiszi, hogy mindent oda kell adni másnak.
Anya csak annyit mondott: – Lehet, hogy tőlünk tanulta ezt az önzetlenséget.
Másnap az iskolában is mindenki erről beszélt. Az osztályfőnökünk, Katalin néni megölelt:
– Misi, te igazi példát mutattál mindenkinek.
De volt olyan is, aki kinevetett:
– Te hülye vagy! Eladtad magad egy barátért! – mondta Zsolti.
Hazafelé menet találkoztam Gáborral. Most először mosolygott rám azóta, hogy apukáját elvitték.
– Köszönöm – suttogta.
Éreztem, hogy valami megváltozott köztünk. Nem csak barátok voltunk már, hanem bajtársak is.
A következő napokban furcsa dolgok történtek a lakótelepen. Az emberek elkezdtek egymásra figyelni. A boltban Marika néni ingyen adott kenyeret Gábor anyukájának. A házmester bácsi segített felvinni a bevásárlást azoknak, akiknek nehéz volt. Mintha mindenki ráébredt volna: néha egy kis önzetlenség nagy változást hozhat.
De otthon továbbra is feszült volt a hangulat. Apa egyre többet morgott:
– Most már mindenki hozzánk jön pénzért? Mi lesz így velünk?
Egy este összevesztek anyával emiatt. Én csak ültem az ágyamon és hallgattam őket.
– Nem akarom, hogy Misi azt higgye, mindig neki kell megoldania mások baját! – kiabálta apa.
– De azt sem akarom, hogy közömbös legyen! – válaszolta anya.
Éreztem, hogy miattam veszekszenek. Bűntudatom lett. Talán tényleg túlzás volt odaadni mindent?
Egyik nap Gábor anyukája átjött hozzánk. Kezében egy kis csomaggal állt az ajtóban.
– Ezt szeretném visszaadni – mondta csendesen. – Nem tudom eléggé meghálálni Misinek azt, amit tett.
A csomagban egy régi bicikli volt. Nem új, de működött. Gábor kinőtte már, nekem pont jó lett volna.
Apa először nem akarta elfogadni:
– Nem ezért adta oda a pénzét!
De anya megsimogatta a vállamat:
– Néha az élet visszaadja azt, amit adunk.
Azóta más lett minden. A lakótelepen többet köszönnek egymásnak az emberek. Gábor újra játszik velünk az udvaron. És én is megtanultam valamit: néha egy apró döntés nagy hullámokat vethet.
Most itt ülök az ablakban és nézem a játszóteret. Vajon ha felnövök, lesz még bennem ennyi bátorság? Vagy csak gyerekként tudunk igazán önzetlenek lenni?