A Nagypapa Hagyatéka: Egy Ház, Egy Család, Egy Összetört Szív
– Anyu, miért nem mondod meg nekik, hogy mi gondoskodtunk róla? – kérdeztem remegő hangon, miközben a nappali sarkában ültem, a nagypapa régi foteljében. Az ablakon át beszűrődő júniusi fényben minden olyan valószerűtlennek tűnt. Az asztalon ott hevert a hagyatéki tárgyalásról szóló levél, mellette a nagypapa szemüvege, amit soha többé nem fog felvenni.
Anyám, Katalin, csak a fejét csóválta. – Eszter, nem lehet mindent szóvá tenni. A család már így is darabokra hullott. – A hangja fáradt volt, mintha évek óta cipelte volna ezt a terhet. Talán így is volt.
A nagypapa halála után minden megváltozott. A temetésen még összetartottunk: öleltük egymást, sírtunk, emlékeztünk. De ahogy letelt a gyászidő, előkerültek a régi sérelmek és az új vágyak. A nagybátyám, László és a felesége, Ágnes, akik az utolsó években alig látogatták meg a nagypapát, most hirtelen mindenben részt akartak venni. – Mi is a családhoz tartozunk! – mondta Ágnes egy este, amikor nálunk vacsoráztak. – És Laci is mindig szerette az apját.
Nem bírtam tovább hallgatni. – Hol voltatok, amikor kórházba került? Ki vitte el orvoshoz? Ki főzött rá minden nap? – A hangom elcsuklott. Anyám rám nézett, mintha azt mondaná: ne bonyolítsd tovább.
A ház, ahol a nagypapa élt, egy régi pesti bérház volt a Józsefvárosban. Gyerekkorom legszebb emlékei kötődtek hozzá: karácsonyok a nagy konyhában, nyári délutánok a gangon, amikor a nagypapa mesélt a háborúról vagy arról, hogyan építette fel ezt az otthont két keze munkájával. Amikor beteg lett, anyámmal felváltva ápoltuk. Minden este ott aludtam nála, hogy ne legyen egyedül.
A hagyatéki tárgyalás napján már reggel gyomorgörccsel ébredtem. A bíróságon minden rideg volt: fehér falak, kemény székek, idegen emberek. László és Ágnes már ott ültek; Ágnes szeme villogott, László idegesen dobolt az asztalon.
– Szeretném hangsúlyozni – kezdte Ágnes –, hogy László az egyetlen fiúgyermek. Ez mindig is az ő öröksége volt.
Anyám halkan megszólalt: – Az apám azt akarta, hogy mindannyian részesüljünk belőle.
– De mi gondoskodtunk róla! – törtem ki újra. – Nem csak az számít?
A közjegyző csak sóhajtott és folytatta az iratolvasást. A végrendelet nem volt egyértelmű: a házat mindkét gyerekére hagyta, de nem írta le pontosan, ki mennyit kapjon belőle. Ez lett a vesztünk.
Hetekig tartottak a viták. László ügyvédet fogadott; mi nem engedhettük meg magunknak. Minden este veszekedtünk anyámmal: – Miért nem harcolsz jobban? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.
– Nem akarok háborút a testvéremmel – felelte halkan.
De én nem tudtam elengedni. Úgy éreztem, ha elveszítjük ezt a házat, elveszítem a gyerekkoromat is.
Egy este Ágnes felhívott. – Eszter, beszéljünk felnőtt módjára. Nézd, László ragaszkodik hozzá, hogy ő kapja meg a házat. De adunk nektek pénzt cserébe.
– Az nem ugyanaz! – kiáltottam rá. – Az emlékeket nem lehet pénzre váltani!
– Ne légy naiv! Az életben mindent pénzben mérnek – vágta rá gúnyosan.
Letettem a telefont és sírtam. Anyám csak átölelt.
Végül belementünk az alkuba. Nem volt más választásunk: László megvette tőlünk az örökrészünket. A pénz gyorsan elfogyott: anyám kifizette a hiteleket, én albérletbe költöztem. A házba soha többé nem léptem be.
Azóta is visszhangzik bennem Ágnes mondata: „Az életben mindent pénzben mérnek.” Vajon tényleg így van? Megérte feláldozni egy családot egy házért? Vagy csak én vagyok túl érzékeny?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elvette tőled az otthonodat?