Mindent érte: Egy lány áldozata – Egy magyar család örökségének drámája

„Miért, anya? Miért pont ő?” – a hangom remeg, miközben összegyűröm a borítékot a kezemben. Az ügyvéd, dr. Szabó, csak sóhajt egyet, és türelmetlenül néz rám. „Kedves Kisné Kovács Anna, az édesanyja mindenről világosan rendelkezett. A házat és a megtakarításokat a bátyja, Gábor örökli. Ön…”

Nem hallom tovább. Zúg a fejem. Húsz évig gondoztam anyát. Húsz évig félretettem az életemet, miközben Gábor – a bátyám – évente egyszer jött haza egy csokor virággal és egy üveg borral. És most ez.

Aznap este, amikor hazaérek az üres házba – az ő házába, ami hamarosan már nem lesz az enyém –, még mindig érzem a levendulás szappan illatát. Leülök az ágyára, pont úgy, ahogy minden este tettem. „Anya, nem értem” – suttogom a sötétben. „Nem voltam elég jó?”

A csend nem válaszol. Csak az óra halk ketyegése és az eső kopogása hallatszik az ablakon túl.

Anyám mindig erős asszony volt, egészen addig a napig, amíg el nem esett a lépcsőn, és soha többé nem állt fel igazán. Akkor tizenkilenc voltam, épp elkezdtem az óvónőképzőt Egerben. Az álmom: gyerekeket inspirálni, saját életet építeni. De a baleset után minden hétvégén hazajártam, aztán amikor rosszabbodott az állapota, abbahagytam a tanulást. „Csak ideiglenes” – mondogattam magamnak. „Ha jobban lesz, mindent folytatok.”

De sosem lett jobban. A világa egyre kisebb lett, a hangja halkabb. A barátaim lassan eltűntek; bulikra, kirándulásokra már nem mentem el. „Bocsánat, nem tudok menni – anyának szüksége van rám.”

Gábor néha felhívott Debrecenből. „Hogy van anya? Adj át neki egy ölelést tőlem.” Neki fontos munkája volt egy informatikai cégnél, barátnője is akadt, akivel minden évben elutaztak valahova külföldre. „Nagyon jól csinálod, Anna” – mondta mindig. De amikor segítséget kértem tőle, mindig volt valami kifogása.

Az utolsó években anya gyakran összezavarodott. Néha azt hitte, én vagyok az anyja; néha véletlenül Gábornak szólított. Mégis mindig mosolygott, amikor megfogtam a kezét. „Te vagy a napocskám” – suttogta ilyenkor.

És most? Most itt maradtam üres kézzel.

A temetés utáni napok kávéval, részvétnyilvánításokkal és olyan emberekkel telnek, akik azt mondják: „Mennyit tettél érte.” Gábor is ott van, öltönyben, barátnője – Eszter – karján. Nem sír. Praktikus dolgokról beszél: az ingatlan eladásáról, a holmik elosztásáról.

„Anna, természetesen választhatsz magadnak valamit” – mondja egyik reggel, miközben anyánk ékszeres dobozában turkál.

„Nem kell semmi” – vágom rá dühösen. „Vidd csak el mind.”

Úgy néz rám, mintha nem értene. Talán tényleg nem is ért.

Éjszakánként ébren fekszem a régi gyerekszobámban. A falak még mindig világoskékek, rajtuk sárgult plakátok Zoránról és régi osztálykirándulásos fotók. Üresnek és dühösnek érzem magam egyszerre.

Miért őt választotta anya? Mert ő volt a fia? Mert olyan bájosan tudott mosolyogni? Vagy mert azt hitte, én úgyis boldogulok?

Egy nap megtalálom anyám éjjeli szekrényében azt a remegő kézírású cetlit:

„Drága Anna,
Tudom, hogy haragudni fogsz rám, ha ezt olvasod. De te erős vagy, te megtalálod az utad. Gábornak nehezebb, mint mutatja. Kérlek, bocsáss meg.
Anya”

Reszket a kezem olvasás közben. Erős? Most minden vagyok, csak az nem.

Telnek a hetek. Gábor intézi az ingatlanost, néha beugrik holmikért. Minden alkalommal nő bennem a feszültség.

Egy este kitör belőlem:

– Miért nem segítettél soha? – ordítom rá a nappaliban, ahol még mindig ott van anya horgolt takarója a kanapén.

Sóhajtva néz rám:
– Anna… Nem bírtam látni így anyát. Te erősebb vagy nálam.

– Szóval inkább mindent rám hagytál?

– Te mondtad mindig, hogy bírod…

– Mert nem volt más!

Elfordul és végighúzza kezét az arcán:
– Sajnálom…

De a bocsánata semmit sem változtat.

Amikor végül eladják a házat, két bőrönddel és egy doboz fényképpel állok a járdán. A többit eladtuk vagy elajándékoztuk.

Kibérelek egy kis garzont Zuglóban és próbálok új életet kezdeni. De minden furcsa és üres céltalanul; nincs már kiért felkelni reggelente.

Az utcán anyák és lányaik sétálnak kézen fogva; kávézókból nevetés szűrődik ki munka után összegyűlt barátnők hangján át. Néha azon gondolkodom: másképp kellett volna döntenem? Lehettem volna önzőbb?

Egy nap váratlanul csengetnek nálam.
Gábor áll az ajtóban.
– Bejöhetek? – kérdezi halkan.

A kicsi konyhaasztalomnál ülünk teával.
– Gondolkodtam… – kezdi hosszú hallgatás után –, talán megoszthatnánk az örökséget. Nem érzem így helyesnek.

Ránézek és először látok valódi megbánást a szemében.
– Nem a pénzről van szó – mondom halkan –, hanem arról, ami elveszett.

Lassan bólint.

Sokáig beszélgetünk gyerekkorról: balatoni nyaralásokról, anya almás pitéjéről, arról, hogy minden másképp alakult, mint reméltük.

Amikor elmegy, mintha könnyebb lenne egy kicsit – de a fájdalom marad.

Éjjel újra csak forgolódom: Túl sokat adtam? Vagy épp ez a szeretet lényege: mindent adni anélkül, hogy bármit várnék cserébe?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg tudtok bocsátani – vagy ti is örökké keresnétek a választ arra: vajon megérte-e mindent feladni valakiért?