Még egy szoba anyósomnak: Egy ház, ami szétszakította a családot

– Nem hiszem el, hogy ezt megint felhozod, Zsolt! – csattantam fel, miközben a nappali közepén álltam, kezemben egy dobozzal, amit épp a hálószobába akartam vinni. Az eső dobolása az ablakon kívül csak még feszültebbé tette a hangulatot. Zsolt a kanapén ült, arcán az a jól ismert, fáradt kifejezés.

– Anya csak azt szeretné, ha nem lenne egyedül – mondta halkan. – És most már van elég helyünk…

A szívem összeszorult. Ez volt az első napunk az új házban. Az a ház, amiről évekig álmodtam: fehér spalettás ablakok, tágas konyha, kert diófával. Azt hittem, végre elkezdhetjük a saját életünket. Ehelyett már az első este arról vitatkoztunk, hogy anyósom beköltözzön-e hozzánk.

Zsolt anyja, Ilona néni, mindig is erős egyéniség volt. Özvegyen maradt tíz éve, és azóta minden ünnepet nálunk töltött. De most többet akart: egy saját szobát nálunk, állandó jelenlétet az életünkben. Azt mondta, „csak addig maradna, amíg szüksége van rá”, de mindketten tudtuk, hogy ez örökre szólna.

Aznap este Zsolt későig dolgozott a garázsban. Én a konyhában ültem egy pohár borral, és próbáltam elképzelni az életünket Ilona nénivel. Hallottam magam előtt a hangját: „Kicsim, ezt így nem szokás főzni”, „A gyereknek már rég ágyban kéne lennie”, „Zsolt, ne felejtsd el bevenni a vitaminodat!”

Másnap reggel Ilona néni már ott volt a kapuban két bőrönddel. Zsolt örömmel rohant elé.

– Nézd csak, anya! Itt lesz a szobád – mutatta meg neki azt a helyiséget, amit én dolgozószobának álmodtam meg magamnak.

Ilona néni végigsimított a polcokon. – Szép lesz itt nekem – mondta. – De azért egy kis virágot még elbírna az ablakpárkány.

Az első hét káosz volt. Ilona néni mindenbe beleszólt: mit főzzek vacsorára, hogyan rendezzem át a nappalit, mikor mossak. A legrosszabb az volt, amikor Zsolt mellé állt.

– Anyának igaza van – mondta egyik este. – Lehetne egy kicsit több leves is a menüben.

Éreztem, ahogy eltávolodunk egymástól. Egyre többször zárkóztam be a fürdőszobába csak azért, hogy egyedül lehessek pár percre. A barátnőimnek panaszkodtam telefonon:

– Nem tudom meddig bírom ezt… Ez már nem az én otthonom.

Egyik este Zsolt későn jött haza. Ilona néni már aludt. Leültem mellé a kanapéra.

– Zsolt, ez így nem mehet tovább – kezdtem remegő hangon. – Én nem tudok így élni. Ez nem az a ház lett, amiről álmodtam.

Zsolt sokáig hallgatott. Végül csak ennyit mondott:

– De hát ő az anyám… Nem hagyhatom magára.

– És én? – kérdeztem halkan. – Engem magamra hagysz?

Másnap reggel Ilona néni már főzte a kávét. Megálltam mellette.

– Ilona néni… beszélnünk kellene.

Rám nézett azokkal a szúrós szemekkel.

– Tudom, mit akarsz mondani – mondta halkan. – De én nem megyek sehova. Nekem itt van szükségem rátok.

Aznap este Zsolttal újra összevesztünk. A gyerekek sírtak a szobájukban. Éreztem, ahogy minden darabokra hullik körülöttem.

Hetek teltek el így. Egyre kevesebbet beszéltem Zsolttal. A házban állandó feszültség volt. Egy nap végül összepakoltam egy táskát és elmentem pár napra anyukámhoz.

Anyukám ölelése mindennél többet jelentett akkor.

– Drágám, nem élhetsz mások elvárásai szerint – mondta csendesen.

Hazatérve Zsolt várt rám az ajtóban.

– Hiányoztál – mondta halkan. – Beszéltem anyával… Talán megpróbálhatna albérletet keresni közel hozzánk.

Ilona néni sértődötten vonult vissza a szobájába. Napokig nem szólt hozzám.

Végül sikerült kompromisszumot kötni: Ilona néni kapott egy kis lakást két utcával arrébb, mi pedig visszakaptuk az otthonunkat – de valami örökre megváltozott bennünk.

Most itt ülök a nappaliban, és nézem Zsoltot, ahogy játszik a gyerekekkel. Vajon tényleg lehet egyszerre megfelelni önmagunknak és másoknak? Vagy mindig választanunk kell? Ti mit tennétek a helyemben?