Búcsú a karácsonyfa mellett és az újév csodája – Egy magyar nő története a hűtlenségről, magányról és újrakezdésről

– Megint kihűlt a hús, Zsófi – szólt oda Laci, miközben le sem vette a kabátját, csak ledobta a kulcsait az előszobai komódra. Az asztalon gyertyák égtek, a karácsonyfa alatt még ott voltak a bontatlan szaloncukrok, és én görcsösen próbáltam nem sírni.

– Késtél – suttogtam. – Már két órája várlak.

– Tudom – felelte, de nem nézett rám. – Fáradt vagyok.

Aztán leült, és anélkül, hogy rám nézett volna, csak ennyit mondott:

– Zsófi, én elmegyek. Van valakim. Már hónapok óta. Nem szeretlek. Talán soha nem is szerettelek igazán. Nem tudom, miért házasodtunk össze.

Mintha egy kést döftek volna belém. A hús a számban megfagyott, a szívem is. Hét év házasság – egyetlen mondattal semmivé lett.

– És most? – kérdeztem remegő hangon. – Mi lesz velem?

– Fiatal vagy még, Zsófi. Találsz mást. Nincs gyerekünk, nem köt semmi. Éva, akivel most vagyok… neki van egy kislánya, akit imádok. Úgy hív engem: apu. És… jobban főz nálad.

A hangja nyugodt volt, mintha csak arról beszélne, hogy holnap esni fog az eső. A lakást nekem hagyja – nem akar szemét lenni. Az autót viszi, az az ő nevén van. Minden rendben lesz.

– Boldog új évet, Zsófi – mondta végül, és becsukta maga mögött az ajtót.

A csend szinte fájt. A parfümjének illata még ott lebegett a levegőben, mintha gúnyolódna rajtam.

Leültem a fotelbe, magamhoz szorítottam a pizsamáját, amiben annyiszor aludt mellettem, és zokogtam. Úgy sírtam, ahogy csak akkor sír az ember, amikor nemcsak a szerelme, hanem az egész élete omlik össze.

Másnap reggel kidobtam a pizsamát. Megmostam az arcomat, és azt mondtam magamnak: „Elég volt. Nem hagyom magam.”

A munkahelyen mindenki tudta már – Anikó, a könyvelő különösen sajnált, de az együttérzés rosszabbul esett, mint maga a fájdalom. A főnököm szótlanul megszorította a vállam.

Anyám csak ennyit sóhajtott telefonban:

– Talán visszajön még… Tudod, Zsófika, az élet kiszámíthatatlan.

– Nem akarom vissza – feleltem halkan. – Sosem szeretett igazán.

– Gyere haza karácsonyra…

– Nem megyek, anya. Egyedül akarok lenni. Meg kell szoknom.

A szilveszter előtti napokban csak vegetáltam. A boltban vettem egy doboz mandarinát, egy üveg pezsgőt és egy kis üveg kaviárt – mintha ezzel bizonyítanám magamnak: megérdemlem a jót.

Ablakba tettem a régi karácsonyi égősort, ahogy gyerekkoromban szokás volt. Eszembe jutott: régen mindig írtunk kívánságot egy cetlire szilveszterkor.

„Szeretnék végre boldog lenni” – írtam most is remegő kézzel, és betettem a párna alá.

Éjfélkor kimentem az erkélyre. A tűzijáték fényei villogtak a város felett.

– Hol vagy már, igazi társ? – mondtam ki hangosan az éjszakába. – Ne kritizáld a főztömet és ne hagyj el Éváért! Csak gyere már…

Ekkor lentről megszólalt egy férfihang:

– Milyen zenét szeretsz?

Meglepődtem:

– Tessék?

– Bocsánat… Tamás vagyok, alattad lakom. Véletlenül meghallottam…

– Klasszikust… és operát.

– Szuper! Én sem ülök egész este gép előtt és nincs Évám se… Most váltam el.

– Tamás… örülök neked. Tudod mit? Gyere fel! Hallgassunk együtt zenét.

– Máris! Hozok lekvárt és pezsgőt!

Az újévet együtt köszöntöttük. Táncoltunk a nappaliban, mandarinokat ettünk és nevettünk – úgy igazán, szívből nevettem először hónapok óta.

Aztán jöttek a randik: korcsolyapálya a Városligetben, forró csoki egy zuglói kávézóban, hosszú séták a Margitszigeten. Tamás egyszerű ember volt: őszinte, kedves és törődő.

A válóperen fehér blúzban jelentem meg és mosolyogtam. Laci csak nézett rám döbbenten:

– Te… boldog vagy?

– Igen – feleltem nyugodtan. – És hálás vagyok neked. Végre szabad vagyok. Megtaláltam azt, akit kerestem.

Elindultam kifelé a bíróságról anélkül, hogy visszanéztem volna.

Most először érzem azt: élek.

Néha tényleg csak annyi kell az újrakezdéshez, hogy nyitott szívvel engedjük be az új évet…

Ti mit tennétek az én helyemben? El lehet engedni ilyen könnyen egy hét évig tartó házasságot? Vagy mindenki megérdemli az újrakezdést?