Anyám adóssága: Egy örökség, amit sosem akartam

– Már megint csengetnek! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam összeszámolni a maradék pénzemet. Anyám, Ilona, csak legyintett.

– Ne törődj velük, Zsuzsi! Majd elmennek. Mindig elmennek.

De én tudtam, hogy ez nem igaz. A végrehajtó nem megy el csak úgy. A tartozásokat nem lehet elfelejteni, még akkor sem, ha anyám egész életében ezt tette. Gyerekkoromban is mindig mások oldották meg helyettünk a problémákat: nagymama fizette ki a villanyszámlát, nagybátyám hozott nekünk kenyeret, amikor már napok óta csak teát ittunk. Anyám sosem dolgozott egy napot sem – legalábbis én nem emlékszem rá. Mindig volt valaki, akit meg lehetett sajnálni, akitől lehetett kérni.

Most viszont már csak én maradtam.

– Zsuzsi, kislányom, ne nézz így rám! – szólt hozzám anyám, miközben idegesen cigarettázott az ablakban. – Tudod jól, hogy nem tehetek róla. Az élet ilyen. Nekem sosem volt szerencsém.

– Nem szerencse kérdése, anya! – csattantam fel. – Te választottad ezt az utat. Mindig másokra támaszkodtál. Most meg azt akarod, hogy én fizessem ki a tartozásaidat?

Anyám arca eltorzult. – Hálátlan vagy! Mindent érted tettem! Ha nem lennék, te sem lennél itt!

– De legalább lenne egy életem! – suttogtam magam elé.

A szomszédok már régóta furcsán néztek ránk. Tudták, hogy anyám mindig mindenkinek tartozik valamivel: egy tál lecsóval, egy doboz cigarettával vagy éppen pénzzel. A faluban mindenki ismerte Ilonát – és mindenki tudta, hogy jobb elkerülni.

Amikor apám meghalt – vagy inkább eltűnt az életünkből –, még csak tízéves voltam. Anyám akkor sem sírt. Csak annyit mondott: „Majd lesz másik.” De nem lett. Csak újabb hitelek, újabb ígéretek és újabb csalódások.

Most huszonöt éves vagyok, és úgy érzem, mintha sosem nőhettem volna fel igazán. Minden hónapban azon aggódom, hogy lesz-e pénz a számlákra, hogy mikor jön el a következő végrehajtó vagy mikor csönget be valaki azzal, hogy anyám tartozik neki.

Egy este aztán betelt a pohár. Anyám a konyhában ült, kezében egy üveg olcsó borral.

– Zsuzsi, beszélnünk kell – mondta halkan.

– Miről? – kérdeztem fáradtan.

– Arról… arról az örökségről. Tudod… ha velem történik valami…

Felnevettem keserűen. – Milyen örökségről beszélsz? Az adósságaidról?

– Nem csak arról… Hanem… mindenről. A házról is. Az is a tiéd lesz majd.

– Anya! Ez a ház tele van tartozással! Nem akarom! Nem akarom ezt az életet!

Anyám sírni kezdett. Először láttam ilyennek: összetörtnek és védtelennek. De bennem már nem volt sajnálat. Csak düh és félelem.

Másnap reggel elmentem a közjegyzőhöz. Meg akartam tudni, mit tehetek. Azt mondta: „Az örökséget vissza lehet utasítani.”

Hazamentem és leültem anyámmal szemben.

– Anya, döntöttem. Ha meghalsz… visszautasítom az örökséget. Nem fogom továbbvinni az adósságaidat.

Anyám csak bámult rám üveges szemekkel.

– Hát ennyit jelentek neked?

– Annyit jelentesz nekem, amennyit te jelentettél nekem egész életemben: félelmet és bizonytalanságot.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem otthonról. A barátnőmnél aludtam Budapesten. Másnap munkát kerestem egy pékségben. Kevés pénzért dolgoztam hajnalban, de legalább tudtam: minden forintot én kerestem meg.

Anyám néha felhívott. Hol könyörgött, hol átkozott. Egyik nap azt mondta: „Te vagy az egyetlen lányom! Hogy teheted ezt velem?” Máskor meg: „Majd meglátod, nélkülem semmire sem viszed!”

De én mentem tovább. Minden nap nehéz volt: amikor megláttam egy idős asszonyt a villamoson, összeszorult a szívem. Vajon én is ilyen leszek egyszer? Vagy sikerül végre kitörnöm abból a körből, amit anyám hagyott rám?

Egy év telt el így. Néha hazamentem látogatóba – de csak rövid időre. Anyám egyre rosszabbul lett: betegségek jöttek-mentek, de még mindig nem változott semmi. Még mindig másokat hibáztatott mindenért.

Egy nap kaptam egy levelet: anyám kórházba került. Elmentem hozzá – ott feküdt sápadtan az ágyon.

– Zsuzsi… bocsáss meg… – suttogta.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette és fogtam a kezét.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet-e szabadulni attól az örökségtől, amit nem mi választottunk magunknak? Vagy mindannyian cipeljük magunkkal a múlt terheit?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani valaha annak, aki egész életében csak terhet rakott ránk?