Ajándékok, amelyek mindent felforgatnak – Egy magyar család története a lakás körüli harcról

– Nem hiszem el, hogy ezt most csináljátok! – kiáltottam fel, miközben a kanál remegett a kezemben. A nappali asztalán egymás mellett sorakoztak a borítékok, mindegyikben egy-egy lakáskulcs vagy tulajdoni lap másolata. Az esküvőm előtti estén, amikor végre együtt ültünk le vacsorázni a két családdal, mindenki azt hitte, hogy ez lesz életem egyik legboldogabb pillanata. Ehelyett úgy éreztem magam, mintha egy árverésen lennék, ahol én vagyok a fődíj.

Anyám, Katalin, szinte ragyogott az izgalomtól. – Kislányom, mi már hónapok óta nézzük neked a lakásokat Zuglóban! – mondta büszkén. – Ez egy tágas, napfényes lakás, közel a villamoshoz, és csak a tiéd lehet! – tolta elém a borítékot.

Erre vőlegényem anyja, Ilona, nem maradt adós. – Azért mi sem tétlenkedtünk! – vágott vissza. – A fiamnak és neked is jár egy új élet, ezért mi Újlipótvárosban vettünk nektek egy lakást. Nem kell aggódnotok semmi miatt! – mondta, és ő is letett egy borítékot az asztalra.

Az apám, László, csak csendben ült, de láttam rajta, hogy forr benne a düh. – Nem kellene ebből versenyt csinálni – morogta maga elé.

A vőlegényem, Gergő, rám nézett, de nem szólt semmit. Az arca sápadt volt, a szemeiben zavart tükröződött. Éreztem, hogy ő is elveszett ebben az egészben.

A vacsora innentől kezdve kínos csendben telt. A húsleves kihűlt a tányérokban, senki nem evett. Csak ültem ott, és próbáltam levegőt venni.

Később anyám odajött hozzám a konyhába. – Ne haragudj ránk, de csak jót akarunk neked! Tudod, mennyit dolgoztunk ezért? – kérdezte könnyes szemmel.

– Tudom, anya – suttogtam –, de ez nem rólam szól már. Hanem arról, hogy ki tud többet adni. Én csak boldog akartam lenni Gergővel.

Aznap éjjel alig aludtam. Folyton azon járt az eszem: vajon tényleg szükségem van ezekre az ajándékokra? Vagy csak egy eszköz vagyok a két család között? Reggel Gergővel találkoztam a parkban.

– Szerinted mit csináljunk? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

– Nem tudom – felelte halkan. – Anyám egész életében azt akarta bizonyítani, hogy ő jobb mindenkinél. Most úgy érzem, elveszítjük egymást ebben az egészben.

A következő napokban mindenki próbált meggyőzni minket arról, hogy az ő lakása a jobb választás. Anyám hívogatott: – Gondolj bele, mennyivel könnyebb lenne neked Zuglóban dolgozni! Ilona pedig üzeneteket írt: – Újlipótvárosban minden közel van! A barátaid is ott laknak!

Egyik este Gergővel összevesztünk. – Miért nem tudsz dönteni? – kérdezte ingerülten.

– Mert nem akarok választani! Nem akarom egyik családot sem megbántani! – kiabáltam vissza.

Aztán egyszer csak kitört belőlem minden: – Miért nem lehet egyszerűen örülni annak, hogy szeretjük egymást? Miért kell mindent birtokolni?

Az esküvő napján végül úgy álltam az oltár előtt Gergő mellett, hogy belül teljesen üresnek éreztem magam. A szüleim büszkén mosolyogtak rám a padsorokból, Ilona pedig könnyes szemmel integetett. De én csak arra tudtam gondolni: vajon tényleg ez az én életem? Vagy csak egy báb vagyok mások játszmájában?

A lakásokat végül visszautasítottuk. Egy kis albérletbe költöztünk Gergővel Kispesten. A családok először megsértődtek, hetekig nem beszéltek velünk. De mi végre fellélegeztünk.

Most itt ülök a konyhaasztalnál egy bögre teával, és nézem Gergőt, ahogy mosolyogva főzi a vacsorát. Lehet, hogy nincs saját lakásunk és nem élünk fényűzően. De végre úgy érzem: ez tényleg a mi életünk.

Vajon hányan érzik még azt Magyarországon, hogy az ajándékok mögött valójában elvárások és birtoklási vágyak rejtőznek? Tényleg attól leszünk boldogok, ha mindent megkapunk – vagy inkább attól, ha végre önmagunk lehetünk?