Nem vagyok csak egy cím: Egy budapesti lakás, családi álmok és árulás története
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Dóra! – kiáltottam, miközben a nappali ablakán keresztül néztem a szürke, esős budapesti utcát. A lakásban feszültség vibrált, mintha a falak is tudnák, hogy most valami végérvényesen megváltozik. Dóra ott állt velem szemben, karba tett kézzel, a tekintete kemény volt, idegen.
– Nem rólad szól ez, Zsuzsa néni – mondta halkan, de határozottan. – Ez csak egy lakás. Nekem is jár valami ebből az egészből.
A szívem összeszorult. Ez a lakás nem csak négy fal és egy cím volt számomra. Itt nőttem fel, itt halt meg apám, itt sírtam anyám vállán, amikor először összetörték a szívemet. Itt ünnepeltük a karácsonyokat, itt főztem először gulyást a nővéremmel, Évával. És most Dóra, az unokahúgom, aki mindig is közelebb állt hozzám, mint a saját lányom lehetett volna, most azt mondja: csak egy lakás.
– Tudod jól, hogy nem erről van szó – suttogtam. – Ez az otthonom. Az életem.
Dóra arca megremegett egy pillanatra, de aztán újra kemény lett. – Anya azt mondta, hogy nekem is jogom van hozzá. És különben is… – elhallgatott, majd hirtelen kitört belőle: – Neked legalább van hova menned! Nekem nincs semmim!
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges szél. Hirtelen minden emlék visszatért: amikor Éva elköltözött vidékre az új férjével, amikor Dóra apja meghalt autóbalesetben, amikor én maradtam egyedül ebben a túl nagy lakásban. Mindig segítettem nekik. Mindig ott voltam.
– És azt gondolod, hogy ezért most mindent elvehetsz tőlem? – kérdeztem remegő hangon.
Dóra nem válaszolt. Csak állt ott, és én láttam rajta: ő is szenved. De már nem tudtam sajnálni.
Aznap este Éva is felhívott. A hangja fáradt volt és ideges.
– Zsuzsa, kérlek… Próbáld megérteni Dórát. Neki most nagyon nehéz. Ha eladnád a lakást, mindketten új életet kezdhetnétek…
– Új életet? – nevettem fel keserűen. – Éva, ez az egyetlen dolog maradt nekem! Hogy gondolhatod komolyan?
– Tudom, hogy fáj… De Dóra az én lányom. Nem hagyhatom cserben.
– És engem cserben hagyhatsz? – kérdeztem halkan.
A vonal másik végén csend lett.
Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és próbáltam visszaidézni azokat az időket, amikor még minden egyszerű volt. Amikor még nem számítottak a papírok, a tulajdonjogok, csak az számított, hogy együtt vagyunk. De most már minden más lett.
Másnap reggel Dóra becsöngetett. A szemében karikák ültek, látszott rajta az álmatlanság.
– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
Leültünk a konyhában. A régi kávéfőző pöfögött a tűzhelyen, ahogy anyám idejében is.
– Nem akarok veled harcolni – mondta Dóra. – De anya tényleg azt mondta…
– Tudom – vágtam közbe. – Mindig azt teszed, amit anya mond?
Dóra lesütötte a szemét.
– Nem tudom mit tegyek… Félek. Nincs pénzem albérletre. A munkahelyemen leépítés lesz… És anya is csak azt hajtogatja, hogy ez így igazságos.
A kezem remegett a csésze felett.
– Tudod mit jelent nekem ez a lakás? – kérdeztem halkan.
– Igen… de nekem is kell valami kapaszkodó…
Sokáig csak ültünk csendben. Aztán Dóra felállt.
– Sajnálom – mondta végül. – Nem akartam bántani téged.
De már késő volt. A bizalom megrepedt közöttünk.
A következő hetekben minden megváltozott. Éva ügyvédet fogadott, és hivatalos levelet kaptam: Dóra igényt tart a lakás egy részére örökség jogán. A család kettészakadt: néhányan engem támogattak, mások Dórát sajnálták. Az unokatestvérek nem jöttek többé vasárnap ebédre; a közös ünnepek elmaradtak.
Egy este leültem a régi fotelomba és elővettem anyám naplóját. Lapozgattam benne: „A család mindennél fontosabb” – írta egyszer anyám. De vajon tényleg így van? Ha a család azzal jár, hogy elveszítem önmagam? Hogy mindent fel kell áldoznom azokért, akik már nem tisztelnek?
Végül úgy döntöttem: nem adom fel harc nélkül az otthonomat. Felkerestem egy ügyvédet én is; hosszú hónapok következtek tárgyalásokkal, levelekkel és rengeteg könnyel.
A bíróság végül nekem adott igazat: maradhattam a lakásban. De az öröm keserű volt. Dórával már alig beszélünk; Éva sem keres többé úgy, mint régen. Egyedül maradtam a nagy budapesti lakásban – és azon gondolkodom: vajon tényleg mindent meg kell bocsátani csak azért, mert rokonok vagyunk? Vagy néha jobb lenne elengedni azt is, akit szeretünk?